Egyszer, kiskoromban, mesét akartam írni egy pályázatra. Nagyon sokat gondolkodtam, hogy hogy tudnám szépen leírni amit akarok, írtam is sokféle változatot. A lényeg mindig ugyanaz volt: egy szomorú magányos lány, szerelmes lesz, és nem lesz többé szomorú. Mindenáron erről akartam írni! Én ezt elhittem, bíztam a történetükben. Születtek is, ilyen-olyan alkotások, többet nem fűzök hozzá.
Mesét akartam írni neked, ilyen mesét, a mi mesénket, és nem tudtam. Már nem tudnék olyan mesét írni, amilyet szeretnék.
Nem tudok, mert megéltem ezt a mesét. És ezt az érzést, nem fejezi ki, semmilyen szó, semmilyen mondat, semmilyen mese, semmi, ami kézzel fogható, olvasható, hallgatható, semmi, ami emberi, ami él, ami tappintható.
Ha muszály lenne beszéljek róla, egyszerűen csak anyit mondanék: Vannak kezeim, vannak lábaim, vannak füleim, és szemeim. Más nem tudja, milyen tappintani, milyen járni, milyen hallani, és látni, esetleg azt hiszi, hogy tudja. Na most mindenki más, gondoljon bele, hogy át lettek verve, mert nem képesek minderre, csak illúzió, valami hamis másolat. Milyen lehet ezt ténylegesen, igazából tudni, érezni?
Én tudom, és érzem, csak azért, mert ezeket te ideadtad nekem. Nem kell ajándék, és nem kell csillogás, nem kellenek nagy szavak. Bár az enyémek most nagynak tűnhetnek, mégis olyan icipiciek.:D
Boldog Karácsonyt, Édesem!
