Egy népmesében
élek, melyben én vagyok a nép, s fokozatosan, kedvtől függően skandálom saját
sorsom alakulását. Alakul, és
formálódik, csendben, hidegen, sosem észlelem időben, csak mikor már
évezredeket ugrottam saját jellememben.
Amikor 13 éves
voltam, sorozatos véletlenek folytán bekeveredtem egy falusi kiskocsmába.
Vihogón vettem tudomásul a rám szegeződő szemek hamis csillogását. Akkoriban
mondták nekem először, hogy milyen szép vagyok. Nem csoda hát, hogy odakaptam a
kocsmába, s igazi ripacsként, szívtam magamba a bókok rengetegét, s játszadoztam
a férfi szívek türelmetlen ütemével. Akkor nevettem először azért, mert jól
éreztem magam, úgy, ahogy vagyok. És ez a falusi kiskocsma, minden előnyével és
hátrányával kihozta belőlem a nőt, életemben először. Drámává vált az életem.
Rossz és még
rosszabb döntések sorozatát követtem el az elkövetkezendő három évben.
Barátokat szereztem, szerelmeket. Életem első nagy szerelmét magamba
bolondítottam, majd rendesen ki is belőle. Csalódtam, szenvedtem, kínlódtam, és
mindezek mellett önfeledten szórakoztam saját szappanoperám rendezőjeként.
Elképesztő kalandokat éltem meg, pokoltól, a mennyig.
Mindezek
hozzájárultak ahhoz, hogy sérthetetlennek érezzem magam, és tovább bonyolítsam
mesémet . Újabb kalandok, újabb rossz döntések, csalódások.
Mindig próbáltam
megőrizni méltóságomat, és helyesen cselekedni, mégis borzalmas döntéseket
hoztam, azzal vigasztalva magam, hogy tanulok majd belőle. Francot tanultam.
Persze, néha eszembe jutnak bizonyos szituációk ami alapján könnyebbnek vélem a
döntéshozatalt, de az semmit nem tesz hozzá a döntés józanságához. Minden
akkor, abban a percben, azért kell megtörténjen, amiben élek abban az
állapotban.
Mikor teljesen
lecsupaszítottam magam minden önbizalomtól, s minden jótól, mély depresszióba
estem, olyan mélybe, hogy akkor azt én fel sem fogtam, csak utólag visszanézve
rettent meg a tudat.
Sírtam
nappalokat, iskolában, utcán, kávézókban, sírtam éjszakákat, ágyban, fűben, bűzölgő
kocsmákban, sikátorban, asztal alatt, árokban. Sírtam, és olyan nagyon
sajnáltam magam, hogy féltettem a bőrömet is a nap fényétől.
Kerek egy éve
sikerült lemásznom a koporsómról, s rendbe szednem a lelkemet, és testemet.
Újabb szerelem, újabb mámorfelhők, igaziak, őszinték . Általában a meséknek szép a vége a sok
bonyodalom után.
Ugye ez lesz a
vége? Ugye?
-To be continued-