Van egy tiszta emlékem nagyon régről, amit senki nem mesélt el utólag, úgy maradt meg, ahogy akkor történt.
Első osztályban a tanító bácsival anyák-napi előadásra készültünk. Egy kis, törött-zúzott porondra álltunk fel mind, elpróbálni mondókáinkat. Engem akkoriban nem szerettek a gyerekek.
De a tanító bácsi szeretett, mert hát kit nem szeret ő, aki mindent tud, és nagyon okos. Mindenki kérezett ki a vécére, és a tanító bácsi mérges lett, azt mondta többet ne kérezzen senki, mert nem engedi ki, míg be nem fejezzük a próbát.
Nekem nagyon kellett pisilni, de már azelőtt is féltem megszólalni, nem hogy ezek után.
Nem tettem, szépen csendben belepisiltem. Tudatosan, akarva, hiszen úgysem veszi észre majd senki, és a tanító bácsi sem haragszik meg, hogy megzavartam a próbát.
De sajnos mindenki észrevette, harsányan nevettek rajtam, majd a tanító bácsi felkapott az ölébe és kifutott velem a tornaterembe, ott áthúzta rám a tornanadrágom, és mosolyogva azt mondta:
” Nem baj Eszter, meg se történt.”
Azóta ha kínos helyzetbe kerülök, vagy valami butaságot csinálok, lehajtom a fejem, behunyom a szemem, és elmondom lassan, nagyon nyugtatóan, hogy : ” Nem baj Eszter, meg se történt.”, és nagyon komolyan, mindig elhiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!