Az én mesém

Ha mesében élnék, apukám király lenne,

Hatalmas országa, kastélya, sok arany benne,

Alattvalói tisztelnék, arcán hatalom fénylene,

Szavaiból mese, rege, törvény születne.

Anyukám lenne a legszebb királynő,

Ruhájában ezüst, gyémánt, tündöklő,

Szemeiben csillogna folyton a szépség,

Nem lenne ránca, nem lenne lábán kékség.

Országuk hatalmas, tele erdővel, mezővel,

Folyóit inná a nép, égboltja folyton meseszép kék.

Kastélyuk udvarán apró kertecskék,

Hátsó udvarán hatalmas kemencék,

Ott sütne nagymamám olyan finom lepényt,

Mi táplálja az összes titkos erényt,

Mitől nem éhes soha senki fia,

Elönti az országot bódító illata.

” Nem baj Eszter, meg se történt.”

Van egy tiszta emlékem nagyon régről, amit senki nem mesélt el utólag, úgy maradt meg, ahogy akkor történt.

Első osztályban a tanító bácsival anyák-napi előadásra készültünk. Egy kis, törött-zúzott porondra álltunk fel mind, elpróbálni mondókáinkat. Engem akkoriban nem szerettek a gyerekek.

De a tanító bácsi szeretett, mert hát kit nem szeret ő, aki mindent tud, és nagyon okos. Mindenki kérezett ki a vécére, és a tanító bácsi mérges lett, azt mondta többet ne kérezzen senki, mert nem engedi ki, míg be nem fejezzük a próbát.

Nekem nagyon kellett pisilni, de már azelőtt is féltem megszólalni, nem hogy ezek után.

Nem tettem, szépen csendben belepisiltem. Tudatosan, akarva, hiszen úgysem veszi észre majd senki, és a tanító bácsi sem haragszik meg, hogy megzavartam a próbát.

De sajnos mindenki észrevette, harsányan nevettek rajtam, majd a tanító bácsi felkapott az ölébe és kifutott velem a tornaterembe, ott áthúzta rám a tornanadrágom, és mosolyogva azt mondta:

” Nem baj Eszter, meg se történt.”

Azóta ha kínos helyzetbe kerülök, vagy valami butaságot csinálok, lehajtom a fejem, behunyom a szemem, és elmondom lassan, nagyon nyugtatóan, hogy : ” Nem baj Eszter, meg se történt.”, és nagyon komolyan, mindig elhiszem.

Szvers

Szíveim szédülten, szaladnak
szoros szárnyakkal,
szappanbuborékokba:
szelíden szeretlek, szemérmesen.