Érzem, ahogy darabokra törik lábam alatt a rothadt macskakő,
És puhára simítja talpam borozdáit .
Csendes remegés, bódult üvöltés,
Gyorsan váltják egymást,
Jajongva hallgatom
Finom zongoráját.
Milyen költői, ha kék az ég,
Ha sárga, ha vörös, ha ködös.
Milyen nagyon szép a sok szerelem,
A sok szikrázó dús-érzelem.
És kit érdekel, mi hal meg csendben.
Végigmasíroznak a gyászmeneten,
A zajongó víg hormonok.
Én többet nem sírok, és nem panaszkodok.
Belefekszem az új ágyamba,
És haldoklok,
Míg szól, az a szép zongora.
De többet nem sírok,
Csak még amíg írok,
Egész mostanáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!