Tépett vágyak

Szikkadt macskakövek közé szorult apró tűlevél.

Esőt kér.

Mocskos zsákutcában ázott egér.

Napot kér.

Végtelen lépcsőn táncol, édes hangú denevér.

Tetőt kér.

Romlott vázú, meredt menedék,

Kezek nyúlnak feléd.

Keresvén képzelt kapujukat,

amin ki be járhat minden gondolat.

Nem kimért, nem kért.

Csak saját hangon súgott vágyat remélt.

Napot kapott. Esőt. Reményt, létet, levegőt.

Én mégsem vágyom minderre.

Szádon vennék levegőt,

kezedből ennék.

Szemeddel nézném szemedet.

Hangoddal nevetnék.

Kezedbe fúrnám eszemet,

és szépet simogatnék,

belőled szedném létemet.

Ha halnál, veled halnék.

ओल्यां...

Olyan messze van a tekintet a szemtől,

messze a kép a hangtól,

olyan közel a szíved, összemarkol.

Nézem, amit látni akarok,

s nem látom, amit hallok,

elcsúszott a szinkron,

s már össze sem állíthatom,

csak topogok, egy színes gurítókocka tetején,

s lassúzok, egy csendes Schubert, lágy ölén.

Olyan más, olyan szép, olyan közel, olyan rég...

Maradékok körülöttem. Szilánkok talán. Aprók, és szúrnak. Mérlegelhetném, hogy merre lépkedjek, hogy szilánkjaidat kerülgessem. De nem lehet. Elönti vérem az emléked.

Talán bosszút érzek, talán fájdalmat, vagy csak egyszerűen semmit. És a semmi tölti ki mindennapjaimat.

Gyűlölet. Kevéske bántódás, sértődés. Szeretet, és hatalmas félelem. Te főzted, én csak megeszem.

De nem garantálom, hogy meg is emésztem...

Ébredés

Engem nem érdekel,

hogy a bokámon hány pók mászik fel.

Lassan suttogom a végét a napnak,

Borzalmas kedvét, a hatalmas holdnak.

Csendben hunyom le a szemem,

ne fájjon, ne égessen: könnyem.

Betemetnek a fóbiák, kényszerré válok.

Csendes gondolkodás,melankólia

Autofóbia.

Azt mondom nincs veszély a harctéren,

s egy szál semmibe a tömegbe futok.

Aztán jajgatva lépkedve,

saját hibám vérébe megfulladok.

Ki kérte hogy áldozzatok nekem napot?

Ki kérte, hogy égessetek engem?

Ki mondta, hogy jó az, ha elesem

mert felkelésem, én érdemem.

Nem akarok felkelni.

Lentről nézem a napot.

S régi szavaim idézem:

Bolond, nagyon bolond vagyok.

Felkelt bennem a nap

Eltemetlek,éjszaka.

Beszögezem koporsódat.

Nem kell már sötétséged.

Felkelt bennem a nap.

Szúrós sugara porrá éget.

Mekkora boldogsággal égek!

Nevetés

Egy ecsetvonás, a kezem simul.

Egy billentyű mély utórezgése, hangod csendesedik, elhull,

apró mozaikokra bomolva belsőmbe,

s megszáll minden zegzugot,

hódit, teper, és zászlókkal tűzdel.

Sokat esik az eső, sokat, és csendben

ugyanolyan ütemben, lep el engem

lassított nevetésed utórezgése...

Gondolataim bizsergetése.