Zuhanás

Találatok. Bogok, mit ujjaimba fontam.
Tépkednek fátylakat, lelkem rétegéből.
Mélyebbre nem látok,
így utazom lefele,
lassu ájulással,
feneketlen végzetbe.

Még látszik a Szép,
integet fásultan.
Rothadó, vad lepkék,
borulnak rám holtan.

Mert már nincs. Nincs mostmár félelem.
Csak Zuhanás,
az őrült Sötétben.
Kezei átfonnak, ringatnak,
valami farcs harangszóra,
és szédülök, mégis merülök,
alá, ha ő azt mondja.

Szerelem-létra

Kapaszkodik, fel, érzéketlen,

érzelmeim szellőjében,

lenge ruhában, vezértelen,

gyorsan, veszélyesen.

Kapaszkodik, gyúrja, húzza,

összetöri, megragasztja.

Kapálózik, sikítozva.

Néha csendes, s dúdolgatva,

húzza magát magasabbra.

Magasabbra, de néha innen,

olyan furcsa,s hihetetlen,

hogy olyan magasan is, ismeretlen,

vonja magát, sérületlen.

Süket vagyok. Bennem rezgő szálak égnek.

S annak hangja, irányítja, szét a szemem,

jobbra, balra. Előre, bólogatva.

A hangok szépek,

tényleg égnek,

s úgy zenélnek.

Zenélnek a szerelemnek,

aki bennem , még mindig csendben,

mászik fel, a végtelenben.

Mélyen

Minden vak volt, olyan üres, idegesítő, hangtalanul hangos, fájdalmas, és fekete. Te álltál a vakság közepén, fehéren világított a szemed, és veled léptem át minden gödröcskémet. Minden szakadékot.

Minden vízen átugrottál velem, akkor is ha féltél, akkor is ha féltem. Mindig hagytad, hogy szemed legyek, mindig kértél, hogy veled legyek, mindig szóltál, hogy eltévedek, s megdicsértél, ha visszataláltam.

Sikít bennem a fájdalom, de olyan csúnya...nem merek ránézni, nem merem megfogni, nem merem megölni, mert még mindig emlékeztet rád.

Vacogtam, egyik éjjel, mikor minden olyan nagyon fájt, és akkor nem hiányoztál. Mert csengett fülemben szavad, láttam az arcod a semmiben, megvigasztaltál.

Most ott állsz egy szakadék elején, és nem ugorhatok veled, nem kerülhetem veled, a saját gödröcskéidet...

Bánat

Ma felkölt, holnap altat,

kiszivárogtat belőlem , minden szusznyi szépet.

Csak csobog csendben, nyugtatóan,

méreg, a folyóimban.

Párna, ágy, temetés.

Veszett kutyák elől való,

értelmetlen menekülés.

Így sírom ki magamból a mindent.

És remegő világban,

remegő földön állok.

Lábam fáj, szememmel már semmit nem látok,

csak vizes foltokat.

A vizes foltokban, hulló csillagokat.

Így hullik ki belőlem minden.