Minden vak volt, olyan üres, idegesítő, hangtalanul hangos, fájdalmas, és fekete. Te álltál a vakság közepén, fehéren világított a szemed, és veled léptem át minden gödröcskémet. Minden szakadékot.
Minden vízen átugrottál velem, akkor is ha féltél, akkor is ha féltem. Mindig hagytad, hogy szemed legyek, mindig kértél, hogy veled legyek, mindig szóltál, hogy eltévedek, s megdicsértél, ha visszataláltam.
Sikít bennem a fájdalom, de olyan csúnya...nem merek ránézni, nem merem megfogni, nem merem megölni, mert még mindig emlékeztet rád.
Vacogtam, egyik éjjel, mikor minden olyan nagyon fájt, és akkor nem hiányoztál. Mert csengett fülemben szavad, láttam az arcod a semmiben, megvigasztaltál.
Most ott állsz egy szakadék elején, és nem ugorhatok veled, nem kerülhetem veled, a saját gödröcskéidet...
Sikít a fájdalom ... de igenis nézz rá, fogd meg, sőt simogasd meg, mert az is a tiéd ... és akkor már nem is lesz annyira csúnya ... de ne öld meg, mert belőled fog hiányozni ... inkább erőd táplálója legyen.
VálaszTörlés