Újra nem tudom

Lába kelt bennem a jelentéktelennek.

S mi jelentős? Elfelejtettem megkérdezni.

Az őszülő semmik csendben megjelennek,

S némák. Így hogy halljam őket hajlongani?

Pucér anekdotákat költ bennem az ész,

S ezeket takargatom.

Hogy némuljanak semmim közé,

S ne lásson, ne halljon , ne égjen, ne lobogjon.

Mostmár újra nem tudom.

S tudatlanságomat okítom.

Napló 2012

Egy népmesében élek, melyben én vagyok a nép, s fokozatosan, kedvtől függően skandálom saját sorsom alakulását.  Alakul, és formálódik, csendben, hidegen, sosem észlelem időben, csak mikor már évezredeket ugrottam saját jellememben.

Amikor 13 éves voltam, sorozatos véletlenek folytán bekeveredtem egy falusi kiskocsmába. Vihogón vettem tudomásul a rám szegeződő szemek hamis csillogását. Akkoriban mondták nekem először, hogy milyen szép vagyok. Nem csoda hát, hogy odakaptam a kocsmába, s igazi ripacsként, szívtam magamba a bókok rengetegét, s játszadoztam a férfi szívek türelmetlen ütemével. Akkor nevettem először azért, mert jól éreztem magam, úgy, ahogy vagyok. És ez a falusi kiskocsma, minden előnyével és hátrányával kihozta belőlem a nőt, életemben először. Drámává vált az életem.

Rossz és még rosszabb döntések sorozatát követtem el az elkövetkezendő három évben. Barátokat szereztem, szerelmeket. Életem első nagy szerelmét magamba bolondítottam, majd rendesen ki is belőle. Csalódtam, szenvedtem, kínlódtam, és mindezek mellett önfeledten szórakoztam saját szappanoperám rendezőjeként. Elképesztő kalandokat éltem meg, pokoltól, a mennyig.

Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy sérthetetlennek érezzem magam, és tovább bonyolítsam mesémet . Újabb kalandok, újabb rossz döntések, csalódások.

Mindig próbáltam megőrizni méltóságomat, és helyesen cselekedni, mégis borzalmas döntéseket hoztam, azzal vigasztalva magam, hogy tanulok majd belőle. Francot tanultam. Persze, néha eszembe jutnak bizonyos szituációk ami alapján könnyebbnek vélem a döntéshozatalt, de az semmit nem tesz hozzá a döntés józanságához. Minden akkor, abban a percben, azért kell megtörténjen, amiben élek abban az állapotban.

Mikor teljesen lecsupaszítottam magam minden önbizalomtól, s minden jótól, mély depresszióba estem, olyan mélybe, hogy akkor azt én fel sem fogtam, csak utólag visszanézve rettent meg a tudat.

Sírtam nappalokat, iskolában, utcán, kávézókban, sírtam éjszakákat, ágyban, fűben, bűzölgő kocsmákban, sikátorban, asztal alatt, árokban. Sírtam, és olyan nagyon sajnáltam magam, hogy féltettem a bőrömet is a nap fényétől.

Kerek egy éve sikerült lemásznom a koporsómról, s rendbe szednem a lelkemet, és testemet. Újabb szerelem, újabb mámorfelhők, igaziak, őszinték .  Általában a meséknek szép a vége a sok bonyodalom után.

Ugye ez lesz a vége? Ugye?

-To be continued-

Takarék

Csak noszogatom

Ó. Maradjon…

Ne rohanjon

Van itt helye,

Aludjon még.

Majd csap az asztalra,

Szele vitte, vére hozta.

Sose marad  hónapokra.

Levelet kaptam

Soha nem hallottalak még,

Talán féltem is először.

Mert isten tudta,

Hogy melyik részemben rejtőzöl.

Tegnap imádkoztam,

Nagy könnyekkel fogadkoztam,

Aztán meghitt zokogásomban,

Gondolom, nem akartál már zavarni.

Pedig vártalak, veled akartam sírni.

Ma nem fogok aludni,

Semmi drámát,

Félelmeteset álmodni.

Csak lehunyom a szemem,

Hallgatom, ahogy szorítod a kezem.

S a hold beleúszik saját boltívébe,

A csend bulit szervez este,

S én meghívott vagyok,

Csak ülök saját fejemben,

És nagyon hallgatok.

Finom zongora

Érzem, ahogy darabokra törik lábam alatt a rothadt macskakő,

És puhára simítja talpam borozdáit .

Csendes remegés, bódult üvöltés,

Gyorsan váltják egymást,

Jajongva hallgatom

Finom zongoráját.

Milyen költői, ha kék az ég,

Ha sárga, ha vörös, ha ködös.

Milyen nagyon szép a sok szerelem,

A sok szikrázó dús-érzelem.

És kit érdekel, mi hal meg csendben.

Végigmasíroznak a gyászmeneten,

A zajongó víg hormonok.

Én többet nem sírok, és nem panaszkodok.

Belefekszem az új ágyamba,

És haldoklok,

Míg szól, az a szép zongora.

De többet nem sírok,

Csak még amíg írok,

Egész mostanáig.

Az én mesém

Ha mesében élnék, apukám király lenne,

Hatalmas országa, kastélya, sok arany benne,

Alattvalói tisztelnék, arcán hatalom fénylene,

Szavaiból mese, rege, törvény születne.

Anyukám lenne a legszebb királynő,

Ruhájában ezüst, gyémánt, tündöklő,

Szemeiben csillogna folyton a szépség,

Nem lenne ránca, nem lenne lábán kékség.

Országuk hatalmas, tele erdővel, mezővel,

Folyóit inná a nép, égboltja folyton meseszép kék.

Kastélyuk udvarán apró kertecskék,

Hátsó udvarán hatalmas kemencék,

Ott sütne nagymamám olyan finom lepényt,

Mi táplálja az összes titkos erényt,

Mitől nem éhes soha senki fia,

Elönti az országot bódító illata.