Átlagos nap, unalmas órák, unalmas percek, unalmas gondolatok. Két óra, és éhes vagyok. Nem szeretek egyedül lakni, mégsem tudnék most elviselni semmilyen társaságot, max. egy takarítónőjét, azt kibírnám, ha legalább szűk ösvényt csinálna a kijáratig.
Szomorúan tudattam saját magammal, hogy ha enni akarok, el kell mennem vásárolni, és úgy egy órát még ültem a fotelben, kényelmesen, tátott szájjal merengtem valami értelmetlen kimondatlan gondolaton. Aztán felöltöztem, lassan kiszámított mozdulatokkal, hogy egészen biztos legyen, hogy semmit nem mozdulok pluszba. Miért is tenném?
Levánszorogtam a lépcsőkön s eltakarva arcom, egy gyenge sállal, nekiindultam, egyenesen az üzletnek, látni se akartam a világot magam körül, csak a földet bámultam.
Úgy a második sarok környékén elgáncsolta a tekintetem egy pénztárca, az oszlop tövénél. Felvettem, elegáns pénztárca volt,fekete, valami más nyelvű arany gravírozással az oldalán. Férfié lehetett. Szétnéztem, hogy látja e, vagy keresi-e valaki, de senki nem volt a környéken. Nem volt benne pénz, nem voltak benne iratok, csak egy papír összehajtogatva egészen picibe és beszúrva az oldalába, mintha rejtegetni akarná valaki. Nem mertem rögtön elolvasni, elpakoltam a pénztárcát, felgyorsítottam lépteim, vásároltam, és rohantam haza.
Mikor elolvastam, mit ír a papíron, nem sokat merengtem, kicsit megállt a szívem, majd újraindult, és másfele keringett bennem a vér. Esett. Nekidőltem az ablaknak, hozzá nyomtam az arcom, mert égetett belül, s az ablak jéghideg volt. Nem láttam már ki, párás lett leheletemtől az egész, s gyorsabban folytak könnyeim, mint kint az esőcseppek.
***
Elindultam utána. Ordítottam, a félelemtől, hogy nem látom talán már. A gép indulás előtt állt, én a bejáratnál kaptam el utoljára tekintetét. Engem nem engedtek tovább. Még izzottak szemében a könnyek. Elestem, megszédültem, s nem láttam már, csak néztem. Néztem a néma sötétséget, amiben élek, s csúsztatva lábaimat egymás után kiléptem az ajtón. Nem akartam, a könnyeit látni utoljára. Ott volt a kezemben, a pénztárca, amit kaptam tőle, belegyúrtam a levelet, és eldobtam valahol, útközben, nem akartam, hogy valaha is el keljen olvasnom még.
Egy napot virrasztottam, csendben, szótlanul, nem tudtam érzelmeket kimutatni, már saját magamnak sem. Többet egy könnyet sem ejtettem. Esett az eső, az ablakhoz sétáltam, hogy lássam milyen mikor az égnek is fáj. Kinyitottam az ablakot, és hagytam hogy verje az eső a fejem, talán akkor, kicsal néhány könnycseppet is belőlem, mert nem venném észre, ha lemosná az eső.
A túlsó oldalon furcsán párásodott be az ablak valaki szuszogására, majd kinyílt, s egy halk ordítás veszett bele a semmibe. Súgott valamit az ablaknak, s az ritmusra húzta össze s engedte ki páráját, szótlan tűrte, a szavakat. Zuhogott az eső. S csendesebb volt minden, nem volt még ilyen csend bennem, azóta, mióta megszülettem.
*
...Mert nem tudnám én úgy leírni, milyen az, ha belém hal a szerelem, s nem vehetem ki hulláját magamból, őriznem kell, míg elporlad, s éreznem nap mint nap , ahogy rohad, s marja a lelkem kíméletlenül. De, ha valakinek sikerül leírnia, azt soha, soha senkinek nem szabad elolvasnia.
Milyen farcs a dallama szélnek, ráénekelném eszem ha tehetném, hogy érezhessen szebbet, mint én, hogy saját esztelenségével, mit átélt,s vele szétfújta a földet... mégis csupán érdek, mit elért.
Csak odébb fúj, nesztelenül, s felordít vad áhítattal, hogy kapaszkodjon bele a kín, hogy verje vérré szemét, ezzel a végeláthatatlan fájdalommal.
Borítja lelkét bőröm redőire, eretnek mágia, minden fénye, mi beleőröl szemem mélyébe, s ki nem ássa magát onnan.
Felhalmozza minden mérgét, s rám fekteti nehéz szemét, s beburkózom szempilláiba.
Csak állok előtted meztelenül, s öntöd rám vétked, szemtelenül, hogy belehaljak, őrültségedbe, Hold.
Hagyjad hogy simogassam, láthatatlan aurád, kérjed, hogy úgy szeressem, kérjed, hogy feddhetetlen szerelmesen oldozzam rád bűnömet, Hold.
Hogy lehet ilyen perverz vágyad, hogy kinevessed, könnyes lázam,amivel imádlak, éjjel téged, amivel belehalok, ha kéred, minden mozzanatodba, Hold.
Meséled az életedet, hogy mit tettél kegyetlenné, hogy mi vért tettél fertőzötté, egyetlen utadon, te Hold!
Hogy éred el, hogy én mégis mindig, szenvedéllyel könnyezzelek, hogy bírod, mégis, hogy egyszerűen vérezzek el előtted, hogy bírod, ezt így szeretni, hogy belém hajolsz, s neveted a kínomat, szétszaggatod vágyaimat, s magad köré dobod, s úszol bennük, mint valami kéjes őrült, saját vagyonában.
Hagyjad, hogy rádörgölőzzek, eszeveszett szerelemmel, fejetlen félelemmel, a fényed minden pillantására. Hagyjad, hogy kín szeretve, mint a farkas, szétüvöltse lelkem a bosszúját, hatalmas villanásodba, Hold.
Kérnéd-e még tőlem hogy kibontsam a hajam, holdfényedben, hogy ráfeküdjek, csak úgy, szelíden, hogy ne fázzon védtelen testem, fényed káprázatában,bűbájod pókhálójában, te széttaposott, lelketlen, Hold!?
Nem kéred, mert már félsz engem, hogy mit áldozok érted, mégis mint naiv véletlen, éjjel egyetlen sóhajommal, reszkető hangommal, hogy ordítom szét a fényed, hogy beleroppan rettegésed, mint valami gyászdal.
Nézzed, ahogy beléd halok, ahogy rád terülve, elalszok, álmatlanul, izzatlanul , hogy repítesz a pokolba, halálomban bolyongva, fesztelen,s a porod rámzúdúl, s te így is imádsz, Hold.
Kaparod a sebem hegét, hagyod, hogy vér, mi eléd csordul, megsemmisítse lángjaidat, Hold... S én leülök a fényed kövén elterülő szó-küszöbén, kikínzott vallomásomba, hogy úgy bízok, látatlanul, hogy rád terítem gondtalanul, minden szuszogásomat.
Elárasztasz nyugalommal, betetőzöl hatalommal, nekem adod, a végén mindened, csak ne hagyjad, hogy felébredjek...
Csak egy fóbia, a remegésem, ne ijedj, hogy elkésem, harmonikus átlebbenésedet, a túlvilágra, beterítesz nirvánába...
Kényszeres pánik, rémület, iszony...egyszerre dalol fülembe, halkan, egy síkon, s én mégis mosolygok elérhetetlenségedre. Ez már boszorkányság, tudod te, hol imádkozom hozzád, úgy hull fejem vállamra, könnyeimmel ittatva, hogy nem bírom nyitva tartani kezeimet, hogy kérjem még ölelésed, olyan esetlenül, hogy mindjárt belesajdul saját szívem, kiszolgáltatott lelkem látván, ami még ígyis örül, hogy így legalább fényedre ül, Hold!
Szomjazom, nagyon szárad a szám, kínlódom, mindjárt, belém csap a villám, mert te küldöd őt felém, mert nem bírod elviselni, szerelmedet, mit én kértem, s te éjjeledet, rám áldozván, szememmel szeretkezve hajnallá tetted fényeidet. Én sem akarom a zajt, még ölelném, kínzó csendedet, mégis, lassan ébredek, s te sikítasz , hogy merre révedek, hogy hogy nem tévedek, csak a te sikongásodba. Tűnj el! Szaladj a semmidbe, ártatlan... Sírnom kéne mégis, most fog kézen a félelem...
