ráénekelném eszem ha tehetném,
hogy érezhessen szebbet, mint én,
hogy saját esztelenségével,
mit átélt,s vele szétfújta a földet...
mégis csupán érdek, mit elért.
Csak odébb fúj, nesztelenül,
s felordít vad áhítattal,
hogy kapaszkodjon bele a kín,
hogy verje vérré szemét,
ezzel a végeláthatatlan fájdalommal.
Borítja lelkét bőröm redőire,
eretnek mágia, minden fénye,
mi beleőröl szemem mélyébe,
s ki nem ássa magát onnan.
Felhalmozza minden mérgét,
s rám fekteti nehéz szemét, s beburkózom szempilláiba.
Csak állok előtted meztelenül, s öntöd rám vétked, szemtelenül,
hogy belehaljak, őrültségedbe,
Hold.
Hagyjad hogy simogassam, láthatatlan aurád,
kérjed, hogy úgy szeressem, kérjed, hogy feddhetetlen szerelmesen
oldozzam rád bűnömet,
Hold.
Hogy lehet ilyen perverz vágyad,
hogy kinevessed, könnyes lázam,amivel imádlak, éjjel téged,
amivel belehalok, ha kéred, minden mozzanatodba,
Hold.
Meséled az életedet, hogy mit tettél kegyetlenné,
hogy mi vért tettél fertőzötté,
egyetlen utadon, te Hold!
Hogy éred el, hogy én mégis mindig,
szenvedéllyel könnyezzelek,
hogy bírod, mégis, hogy egyszerűen vérezzek el előtted,
hogy bírod, ezt így szeretni, hogy belém hajolsz,
s neveted a kínomat, szétszaggatod vágyaimat,
s magad köré dobod, s úszol bennük,
mint valami kéjes őrült,
saját vagyonában.
Hagyjad, hogy rádörgölőzzek, eszeveszett szerelemmel, fejetlen félelemmel,
a fényed minden pillantására.
Hagyjad, hogy kín szeretve, mint a farkas, szétüvöltse lelkem a bosszúját,
hatalmas villanásodba,
Hold.
Kérnéd-e még tőlem hogy kibontsam a hajam, holdfényedben,
hogy ráfeküdjek, csak úgy, szelíden,
hogy ne fázzon védtelen testem,
fényed káprázatában,bűbájod pókhálójában,
te széttaposott, lelketlen,
Hold!?
Nem kéred, mert már félsz engem,
hogy mit áldozok érted, mégis mint naiv véletlen, éjjel egyetlen sóhajommal,
reszkető hangommal, hogy ordítom szét a fényed,
hogy beleroppan rettegésed, mint valami gyászdal.
Nézzed, ahogy beléd halok, ahogy rád terülve, elalszok, álmatlanul, izzatlanul ,
hogy repítesz a pokolba, halálomban bolyongva, fesztelen,s a porod rámzúdúl,
s te így is imádsz,
Hold.
Kaparod a sebem hegét, hagyod, hogy vér, mi eléd csordul, megsemmisítse lángjaidat,
Hold...
S én leülök a fényed kövén elterülő szó-küszöbén, kikínzott vallomásomba,
hogy úgy bízok, látatlanul, hogy rád terítem gondtalanul, minden szuszogásomat.
Elárasztasz nyugalommal, betetőzöl hatalommal,
nekem adod, a végén mindened,
csak ne hagyjad, hogy felébredjek...
Csak egy fóbia, a remegésem, ne ijedj, hogy elkésem, harmonikus átlebbenésedet, a túlvilágra,
beterítesz nirvánába...
Kényszeres pánik, rémület, iszony...egyszerre dalol fülembe, halkan, egy síkon,
s én mégis mosolygok elérhetetlenségedre.
Ez már boszorkányság, tudod te, hol imádkozom hozzád,
úgy hull fejem vállamra, könnyeimmel ittatva, hogy nem bírom nyitva tartani kezeimet, hogy kérjem még ölelésed,
olyan esetlenül,
hogy mindjárt belesajdul saját szívem,
kiszolgáltatott lelkem látván, ami még ígyis örül,
hogy így legalább fényedre ül,
Hold!
Szomjazom, nagyon szárad a szám,
kínlódom, mindjárt, belém csap a villám,
mert te küldöd őt felém,
mert nem bírod elviselni, szerelmedet, mit én kértem, s te éjjeledet, rám áldozván,
szememmel szeretkezve hajnallá tetted fényeidet.
Én sem akarom a zajt,
még ölelném, kínzó csendedet,
mégis, lassan ébredek, s te sikítasz , hogy merre révedek,
hogy hogy nem tévedek, csak a te sikongásodba.
Tűnj el! Szaladj a semmidbe, ártatlan...
Sírnom kéne mégis,
most fog kézen a félelem...
Maradj velem,
Hold.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!