Szavak bűvköre

Átlagos nap, unalmas órák, unalmas percek, unalmas gondolatok. Két óra, és éhes vagyok. Nem szeretek egyedül lakni, mégsem tudnék most elviselni semmilyen társaságot, max. egy takarítónőjét, azt kibírnám, ha legalább szűk ösvényt csinálna a kijáratig.

Szomorúan tudattam saját magammal, hogy ha enni akarok, el kell mennem vásárolni, és úgy egy órát még ültem a fotelben, kényelmesen, tátott szájjal merengtem valami értelmetlen kimondatlan gondolaton. Aztán felöltöztem, lassan kiszámított mozdulatokkal, hogy egészen biztos legyen, hogy semmit nem mozdulok pluszba. Miért is tenném?

Levánszorogtam a lépcsőkön s eltakarva arcom, egy gyenge sállal, nekiindultam, egyenesen az üzletnek, látni se akartam a világot magam körül, csak a földet bámultam.

Úgy a második sarok környékén elgáncsolta a tekintetem egy pénztárca, az oszlop tövénél. Felvettem, elegáns pénztárca volt,fekete, valami más nyelvű arany gravírozással az oldalán. Férfié lehetett. Szétnéztem, hogy látja e, vagy keresi-e valaki, de senki nem volt a környéken. Nem volt benne pénz, nem voltak benne iratok, csak egy papír összehajtogatva egészen picibe és beszúrva az oldalába, mintha rejtegetni akarná valaki. Nem mertem rögtön elolvasni, elpakoltam a pénztárcát, felgyorsítottam lépteim, vásároltam, és rohantam haza.

Mikor elolvastam, mit ír a papíron, nem sokat merengtem, kicsit megállt a szívem, majd újraindult, és másfele keringett bennem a vér. Esett. Nekidőltem az ablaknak, hozzá nyomtam az arcom, mert égetett belül, s az ablak jéghideg volt. Nem láttam már ki, párás lett leheletemtől az egész, s gyorsabban folytak könnyeim, mint kint az esőcseppek.

***

Elindultam utána. Ordítottam, a félelemtől, hogy nem látom talán már. A gép indulás előtt állt, én a bejáratnál kaptam el utoljára tekintetét. Engem nem engedtek tovább. Még izzottak szemében a könnyek. Elestem, megszédültem, s nem láttam már, csak néztem. Néztem a néma sötétséget, amiben élek, s csúsztatva lábaimat egymás után kiléptem az ajtón. Nem akartam, a könnyeit látni utoljára. Ott volt a kezemben, a pénztárca, amit kaptam tőle, belegyúrtam a levelet, és eldobtam valahol, útközben, nem akartam, hogy valaha is el keljen olvasnom még.

Egy napot virrasztottam, csendben, szótlanul, nem tudtam érzelmeket kimutatni, már saját magamnak sem. Többet egy könnyet sem ejtettem. Esett az eső, az ablakhoz sétáltam, hogy lássam milyen mikor az égnek is fáj. Kinyitottam az ablakot, és hagytam hogy verje az eső a fejem, talán akkor, kicsal néhány könnycseppet is belőlem, mert nem venném észre, ha lemosná az eső.

A túlsó oldalon furcsán párásodott be az ablak valaki szuszogására, majd kinyílt, s egy halk ordítás veszett bele a semmibe. Súgott valamit az ablaknak, s az ritmusra húzta össze s engedte ki páráját, szótlan tűrte, a szavakat. Zuhogott az eső. S csendesebb volt minden, nem volt még ilyen csend bennem, azóta, mióta megszülettem.

*

...Mert nem tudnám én úgy leírni, milyen az, ha belém hal a szerelem, s nem vehetem ki hulláját magamból, őriznem kell, míg elporlad, s éreznem nap mint nap , ahogy rohad, s marja a lelkem kíméletlenül. De, ha valakinek sikerül leírnia, azt soha, soha senkinek nem szabad elolvasnia.