Utolsó gondolatok a tűzben

Akkor megyek, oda megyek,
Amikor és ahova akarok.
Szobám padlóján olvadok,
Szemeim kiégnek.
A tűzben hamuként szól az ének,
Csiklandozza végtagjaimat.
Nem baj ha elégek

Majd szembenézek önmagammal,
Ásítok, mégis nagy haraggal,
Üvöltök , és így durva hanggal,
Ordítozok önmagammal:
Fond be a hajad, egyél tésztát,
Ne túl krémeset, ne túl véznát,
Fess egy festményt, hatalmasat,
Keress egy barátot, alantosat,
Ki elveszi majd mindened.
Fesd ki a szemed,
Türkizkékre.
Állj fel egy székre,
Pörögj rajta,
Aztán lassan essél hasra.
Fuss ki a rétre, és szedj virágot,
Keress egy nagy szélhullámot,
Állj alá, hogy hajad rebegjen,
Szép, lassított felvételben.
Döntsd el, hogy szép vagy,
Menjél haza.
És ha eljön a fagy,
Meztelenül messze szaladj,
Csinálj egy képet,
Valami nagyon szépet,
Legyen rajta, állat is ember is,
Sőt, éljen maga a kép is.
Vidd el este randevúra,
Aludj vele, rossz-lány módra,
Majd küldd el haza, ne is keresd,
Az ágyra friss ágyneműt vess.
Fogkefédet mártsd alkoholba,
Mosd a fogad ragyogóra,
Míg el nem szenderülsz,
S az ágy alá bekerülsz.
Majd ha másnap megébredtél,
És nagy reggelit ettél,
Keress egy vakondot,
Vidd a házba egy ketrecbe,
Hagyd ott, és feküdj le.
Aludjál pont túl sokat,
Álmodj furcsa rémálmokat,
Aztán menj szépen halászni,
Vagy hogy mondják ezt? Pecázni.
Hozd a halat ide, haza,
Tedd bele a vakond-lyukba,
A vakondot tedd a vízbe,
És menjél fel az emeletre,
Öltözz csillogó ruhába,
Vegyél egy táskát, ami nagyon drága,
Fuss fel egy nagy dombra,
És sírjál, sírj, te nagyon buta,
Mert ezt nem teszed meg már soha.

Egy túlbonyolított életképről

Nézem őt, furcsa. Milyen apró mozdulatok, milyen kínos szuszogás. Lelassul a kép, szuszogás, még szuszogás, mély szuszogás, kitágul minden pólusom. Behunyom a szemem. Tapintom a bőrt, sima, puha, lágy. Szuszogás, pólusok borozdái másznak be ujjaim közé, tekerednek, csipkednek finoman, megáll a lélegzetem. Nincs szuszogás, csak csend.
Vége, kisétált az osztályból. És akkor elkezdenek keringeni tipikus női gondolataim az agyam tekervényes fergetegében. Csókok, virágok. Irigység.
Irigylem, akivel szóba áll, és le is nézem. Nem kell nekem, nincs szükségem rá. Büszkeség.
Mindenki elhelyezkedik megfelelő helyén ezen az elbaszott társadalmi létrán. Van aki szép, van aki csúnya.
Van aki kap egy kis középső fokot a létrából, amit szépen megcsináltak photoshop-al láthatatlannak. Van aki nem is tudja,de rendületlenül tartja a helyét.
Ezek ők. Én kiszökellek a létráról, és kicsit a föld alá ások, ott helyezkedek el. Senki ne kövesen, senki ne lásson, senki ne akarjon ismerni.
És minderről azt hiszem csak elv. Néha szép vagyok, néha csúnya, de utálom a létra felsőfokát.
Ő a létra felsőfokán van, a beképzeltek, és túlsminkeltek világában. Francba. Én ebben nem hiszek és róla mesélek. Mindegy is hol van. Ellenszenves. Nagyon ellenszenves. Nem is nyugtat a szuszogása, felidegesít, libabőrös leszek tőle.
Nem is hallom, eltűnik a szemem elől folyton.
Most itt vagyok, felemelem fejem a párnáról, és az ő arcát látom, egy fényképkeretben. Az enyém mellette egy másikban. A kéznyoma mindenhol ott van.
Fejem felett egy nyomtatott papír, azt írja rajta, „Szeretlek”. Ő írta, mégpedig helveticával, előkelő betűtípus.
A létra eltűnt, és viccesnek találom, hogy erről írtam fél oldalt. A naplómba 100 oldalt.
Szuszogás. Még szuszogás, mély szuszogás, a kilincs csendesen hajlong, pontosan egy szintben van a szemeimmel.
Bejön az ajtón, megcsókol, közben szuszog. Érzem. Tapintás, bőre puha, finom borozdái pólusainak. Behunyom a szemem. Nem sétál ki, mellém ül.
És mondd azt, neki amit érzel. Mit érzel? Elmondható, hisz mindenki elmondja: „Szeretlek”, „Te vagy az életem értelme”, „Szívemnek a csücske”. Milyen édes, milyen semmitmondó.
Mond el hogy mit érzel, szuszogj bele szuszogásába, tedd a bőröd a bőrére.
Felemelem a fejem, asztala az asztalom mellett, számítógépe a laptopom mellett, széke a székem mellett, párnája az enyém mellett, takarója az enyém is.
Milyen túlbonyolított világ ez? Azt akarom szeressen, és ő szeret. És külön létránk van berendezve.

Jósnő

Igen, kérdezték már az emberek, hogy szoktam-e hazudni, mikor jósolok. Szoktam, hogyne hazudnék egy kisfiúnak, mikor azt kérdi meddig fog élni, s én tudom, hogy már nem sokáig. Hogyne hazudnék egy örömtől kicsattanó szerelmes párnak, mikor tudom, hogy nem sokáig fognak már örülni egymásnak. Hazudni kell, hazudni néha kifejezetten muszály. De nem ez a lényeg…
Papírdarabok voltak reggel az ágyam szélén. Írtak rá, apró betűkkel, de kivehetetlen az írás is, és túl apró darabok ahhoz, hogy el tudjam olvasni, miről lehet szó benne. Megkérdeztem a portást, hogy ő hagyta-e ott? Azt mondta nem. Hazudott. De mindent nekem se kell tudni. Kidobtam őket.
Fojtogat néha belül egy érzés, azért, mert látok dolgokat, és ezek nem szemmel látható dolgok, nem a retinámon születik meg a kép. Csak érzem őket. És én már hozzászoktam ezekhez az érzésekhez, tudom, mit miért érzek. És ha nagyon akarom, tudom befolyásolni, hogy kinek tudjak, és kinek ne tudjak belelátni a jövőjébe.
Kérdeztél még valamit az elején…
Igen, azt hiszem félek kicsit, hogy egyszer túl sok lesz nekem ez a teher.
Nem hiszel nekem…
Sokan nem hisznek nekem. Nem is kell hogy higgyenek. Mint mondtam, sokat hazudok. Nem azért jönnek hozzám az emberek, mert hisznek bennem, hisznek abban, amit mondok. Azért jönnek, hogy mondjak nekik szépeket. És én szépeket mondok, hiszen fizetnek érte.
Sose jönnek vissza panaszkodni.
Nem is számít, az se zavar, ha szemberöhögnek.
Holnap meghalok.

Elakadt csók

Csendben füstöl a szívem,
Hangtalan, eltéveszthetetlen kínlódással.
Megreked a csók légcsövemben,
S benntartja a szennyet, amit kifüstöl a szívem.

Nem tudja, és nem is tudhatja,
Semmi tudós, semmilyen isten,
Hogy szeret-e még engem.
Még így a tudattalan világban is,
Szorítja a kezem.

Makacs, úgy porzik, füstöl a szívem,
S az a csók, a légcsövemben,
Ül, és vár rendületlen.