Jósnő

Igen, kérdezték már az emberek, hogy szoktam-e hazudni, mikor jósolok. Szoktam, hogyne hazudnék egy kisfiúnak, mikor azt kérdi meddig fog élni, s én tudom, hogy már nem sokáig. Hogyne hazudnék egy örömtől kicsattanó szerelmes párnak, mikor tudom, hogy nem sokáig fognak már örülni egymásnak. Hazudni kell, hazudni néha kifejezetten muszály. De nem ez a lényeg…
Papírdarabok voltak reggel az ágyam szélén. Írtak rá, apró betűkkel, de kivehetetlen az írás is, és túl apró darabok ahhoz, hogy el tudjam olvasni, miről lehet szó benne. Megkérdeztem a portást, hogy ő hagyta-e ott? Azt mondta nem. Hazudott. De mindent nekem se kell tudni. Kidobtam őket.
Fojtogat néha belül egy érzés, azért, mert látok dolgokat, és ezek nem szemmel látható dolgok, nem a retinámon születik meg a kép. Csak érzem őket. És én már hozzászoktam ezekhez az érzésekhez, tudom, mit miért érzek. És ha nagyon akarom, tudom befolyásolni, hogy kinek tudjak, és kinek ne tudjak belelátni a jövőjébe.
Kérdeztél még valamit az elején…
Igen, azt hiszem félek kicsit, hogy egyszer túl sok lesz nekem ez a teher.
Nem hiszel nekem…
Sokan nem hisznek nekem. Nem is kell hogy higgyenek. Mint mondtam, sokat hazudok. Nem azért jönnek hozzám az emberek, mert hisznek bennem, hisznek abban, amit mondok. Azért jönnek, hogy mondjak nekik szépeket. És én szépeket mondok, hiszen fizetnek érte.
Sose jönnek vissza panaszkodni.
Nem is számít, az se zavar, ha szemberöhögnek.
Holnap meghalok.