Egy túlbonyolított életképről

Nézem őt, furcsa. Milyen apró mozdulatok, milyen kínos szuszogás. Lelassul a kép, szuszogás, még szuszogás, mély szuszogás, kitágul minden pólusom. Behunyom a szemem. Tapintom a bőrt, sima, puha, lágy. Szuszogás, pólusok borozdái másznak be ujjaim közé, tekerednek, csipkednek finoman, megáll a lélegzetem. Nincs szuszogás, csak csend.
Vége, kisétált az osztályból. És akkor elkezdenek keringeni tipikus női gondolataim az agyam tekervényes fergetegében. Csókok, virágok. Irigység.
Irigylem, akivel szóba áll, és le is nézem. Nem kell nekem, nincs szükségem rá. Büszkeség.
Mindenki elhelyezkedik megfelelő helyén ezen az elbaszott társadalmi létrán. Van aki szép, van aki csúnya.
Van aki kap egy kis középső fokot a létrából, amit szépen megcsináltak photoshop-al láthatatlannak. Van aki nem is tudja,de rendületlenül tartja a helyét.
Ezek ők. Én kiszökellek a létráról, és kicsit a föld alá ások, ott helyezkedek el. Senki ne kövesen, senki ne lásson, senki ne akarjon ismerni.
És minderről azt hiszem csak elv. Néha szép vagyok, néha csúnya, de utálom a létra felsőfokát.
Ő a létra felsőfokán van, a beképzeltek, és túlsminkeltek világában. Francba. Én ebben nem hiszek és róla mesélek. Mindegy is hol van. Ellenszenves. Nagyon ellenszenves. Nem is nyugtat a szuszogása, felidegesít, libabőrös leszek tőle.
Nem is hallom, eltűnik a szemem elől folyton.
Most itt vagyok, felemelem fejem a párnáról, és az ő arcát látom, egy fényképkeretben. Az enyém mellette egy másikban. A kéznyoma mindenhol ott van.
Fejem felett egy nyomtatott papír, azt írja rajta, „Szeretlek”. Ő írta, mégpedig helveticával, előkelő betűtípus.
A létra eltűnt, és viccesnek találom, hogy erről írtam fél oldalt. A naplómba 100 oldalt.
Szuszogás. Még szuszogás, mély szuszogás, a kilincs csendesen hajlong, pontosan egy szintben van a szemeimmel.
Bejön az ajtón, megcsókol, közben szuszog. Érzem. Tapintás, bőre puha, finom borozdái pólusainak. Behunyom a szemem. Nem sétál ki, mellém ül.
És mondd azt, neki amit érzel. Mit érzel? Elmondható, hisz mindenki elmondja: „Szeretlek”, „Te vagy az életem értelme”, „Szívemnek a csücske”. Milyen édes, milyen semmitmondó.
Mond el hogy mit érzel, szuszogj bele szuszogásába, tedd a bőröd a bőrére.
Felemelem a fejem, asztala az asztalom mellett, számítógépe a laptopom mellett, széke a székem mellett, párnája az enyém mellett, takarója az enyém is.
Milyen túlbonyolított világ ez? Azt akarom szeressen, és ő szeret. És külön létránk van berendezve.