Bánatok utcája

Titkon reméltem, hogy majd balra fordul, és nem kell nekem feltűnően a lábnyomain lépkedni. Lassan kezdett járni, és még kínosabbá vált. Olyan kísértetiesen fújt a szél, hogy ha akartam volna, se bírtam volna elhagyni lépései neszét. Biztonságot adott. Belegubóztam kabátomba, és csendben lépkedtem, nehogy elnyomjam az ő léptei biztonságos csosszanásait. Kidobott elém a szél egy hatalmas falevelet, és ijedtemben hangosan felzizzentem, ő hátranézett, de semmi furcsa nem volt a tekintetében, mintha természetes lenne, hogy követem őt, éjszaka, feltűnően, rajongva, s mintha értette volna, mégis, egy apró mosoly sem jelent meg arcán, komoran nézett, szánakozva.
Iszonyú fájdalmaim voltak, égett a bőröm és minden lépésem egy kínszenvedés volt, szinte beleszédültem. A csend, ami a szél sivár sikolyán kívül, mindent ellepett, még borzasztóbbá tette közérzetem.
Befordult egy utcán, apró macskaköves utca volt, de a macskakövek idegesítően szabályosak voltak, és az utca ettől még rémisztőbbé vált. Olyan sötét volt, hogy már csak az alakját bírtam kivenni, a homályból, s követtem hangját, hallottam szuszogását, s egyszerre dobogott vele a szívem. A csend gyötört.
Kivettem kezem a zsebemből, hogy kiengedjem a hajam, hátha az melegítene, mert már annyira átfagytam, hogy kezdtem nem érezni fájdalmaimat, és ez megrémített...nem tudok nélkülük élni már...
A kezeim világítottak a sötétben, kicsik voltak, esetlenek. Rettenetesen sajnáltam magam, olyan szánakozással töltött el, saját lényem, hogy szinte elsírtam magam. Sajnáltam ebben a testben élni, ezzel a lélekkel. Sajnáltam mindent, amit tettem, amit éreztem, amit akartam, vagy amit magamra kényszerítettem, sajnáltam, azt is akit szerettem, s azt is akit utáltam valaha,aki hozzám ért, aki szeretett, s aki az én vicceimen nevetett. Sajnáltam mindent, ami létrejött míg éltem, ami létezett a közvetlen környezetemben, ami érintkezett velem.
Olyan esetlen volt a botorkálásom, az ő büszke léptei mellet, olyan üres volt az árnyékom, az övé megtöltötte a falat, s még kecsesebben követte őt, mint a szél, ami szinte érte fújt, lesve kívánságait, ölelte őt, segítette, suhant vele.
Valami mély kápráztató misztikum, eltünnek vonásai, s kicsordul tekintetéből a világ.
Megállt. Hátrafordult, és szemembe nézett, bár nem láttam tisztán, de átégette pupilláimat. Elmosolyodott, és intett egyet felém. Minden önzőségem öszeszedtem, és rohanni kezdtem, eszeveszettül. Magamnak akartam, hogy megöleljem, szorosan, megremegjek, hozzáérjen az arcom, csak egy percre...utána követném tovább..., de mire odaértem volna, eltűnt, s én hatalmasat zuhantam, be a szabályos macskakövek között nyíló repedésbe.
Idegesítő volt, hogy ilyen szokásos módon vette el tőlem őt az álmom.