Pages

2010. december 25., szombat

Semmi


Hosszú-hosszú fájdalmas órákat tartó szenvedés után, “elmúlt a fejem”. Vagyis megszűnt a fejfájás, és vele minden kínzó gondolat ami nem hagyott nyugodni így Karácsony napján.

Annyira igyekeztem, hogy legyek “karácsonyias”, hogy legyen hangulatom, de most már ideje lenne rájönni, hogy amit erőltetek, soha nem sikerül úgy ahogy terveztem. De lejárt. És nem volt rosz. Nem voltam rossz, egy napot.

De nem is ez a lényeg, hanem a fejem megszűnése...: sok- sok évnyi kínlódás kellet ahhoz hogy rájöjjek, hogy lehet elmulasztani. Voltak idők, leánykoromban:)), mikor nem volt rá szükség, mert alapból olyan ártatlan voltam, hogy nem is mertem, automatikusan nem hagytam értelmetlen dolgokat beletelepedni a fejembe. Ma már hagyom, és rendszeresen tesz padlóra, az ilyen gondolataim által előidézett lelkiismeret furdalásom, önsajnálatom, és folyton visszatérő depresszióm.(persze ezek nem mind a gondolatok miatt)

Naplót írok. Nem ilyet,hanem füzetbe, minden hülyeséget leírok, csak hogy okuljak, mégis ha a régi naplóm olvasom vissza, 10-oldalanként követtem el ugyanolyan, vagy hasonló hibákat.De talán nem is ebben segít a legtöbbet, hanem tisztit, s ugyanakkor éget. Úgy képzelem mint a sátánra mikor ráöntik a szenteltvizet, elég tőle. Én még nem vagyok sátán kategória, de szembenézni saját bűneimmel, és papírra vetni őket, bizony fáj.

A napló a szemetesem, a fejem szemetese ide tudom legjobban üríteni, a zavaró képeket. Most valamiért úgy érzem, ide jobban esik írni, bár nem lehetek itt annyira intim és őszinte, értelmesebbnek látom.

Talán csak azért akarok ide írni, mert tudom, hogy itt úgysem kínzom magam, és arra még nem készültem fel. Bár a napokban jöttem rá, hogy talán mazochista vagyok egy kicsit, sőt talán nem is annyira kicsit, de ha az is vagyok, nem tudatosan teszem. Visszaemlékezni azokra a percekre mikor meghozom a rossz döntést…ez lenne a legfontosabb, és azok a percek, másodpercek, kiesnek, nem tudom, mi megy végbe olyankor az agyamba, mintha egy eldugott belső személyiségem rongálná az eredeti változatot:D

Reménykedjünk, hogy nincs kialakulóban komolyabb betegségem, mint mondjuk a skizofrénia. Bár talán akkor nem lennék ennyire tisztába a ezzel.

Ennyit a mai újabb értelmetlen és sikertelen elmélkedésemen, hogy miért vagyok az aki vagyok.

Kíváncsi vagyok ki képes ezt elolvasni:)

Ja! még valami...nem vagyok én mindig depressziós, csak ilyenkor van kedvem írni...:)

2010. december 21., kedd

"Hülye voltál!"-mondom magamnak majd, ha ez elmúlik... csak múlna már el...

Mindig is imádtam Lovasit, de azt hiszem ez az a szám, ami teljesen rajongóvá tett:) na meg a klipp:D imádom!
S most annyira kell ez, s annyira jó:)
Edgár...

2010. december 20., hétfő

Time Of My Life - The most amazing bloopers are here

Azt álmodtam ma, h idióta apró csúnya emberkék próbálnak engem megtanítani táncolni a Time of my life-raJ) Valószínű h ezt az azelőtt megnézett, Harry Potter 7-nek köszönhetem,és Dobby-nak de azért görcsösen ébredtem, azóta is time of my life-ot hallgatokJ

Készülünk a tánccal a maturanduszra, és jive-ot fogunk táncolni, kedves párommal, ezért keményen be vagyunk szarva:D És minden gondolatom e körül forog:D

De ez…ez a videó:Dhmm…


2010. december 14., kedd



Szerelem, szerelem,
Átkozott gyötrelem,
Mért nem virágoztál
Minden fa teteje?

Minden fa tetején,
Diófa levelén,
Hogy szakísztott volna,
Minden leány és legény.

Mer' én is szakísztottam,
El is szalasztottam,
Én is szakísztottam,
S el is szalasztottam.

Ej de még szakísztanék,
Ha jóra találnék,
Ha jóra, ha szépre,
Régi szeretőmre.

S, a régi szeretőmér,
Mit nem cselekednék,
Tengerből a vizet,
Kanállal lemerném.

S a tenger fenekéről,
Apró gyöngyöt szednék,
S a régi szeretőmnek,
Gyöngykoszorút kötnék.

Nincs

Szemberöhög engem az élet,
kinevet az isten,
akinek annyiszor szerelmesen
bevalltam a hitem.


Széthullnak az angyalok,
Felrobban a menny,
Ahova annyira,feszengve készültem.


Eltűnik a Karácsony,
Jézus leszáll a keresztről.,
Lehull a lepel minden idegesítő csendről,
Most őrülten dübörög fejemben a hang,
Nincs már mosoly,nincs embernek rang,
Megkínoz, elátkoz, nincs már más zaj,
Hőbörög bent,mint megvadult méhraj,


Láthatatlan körmeivel,kaparja a lelkem,
Vérben ázik minden egyes érzelmem,
Ami eddig eldugva tanyázott,
Ott bent,valahol bennem,
Most vérbe fullad,
S úgy üvölt nekem,
Mint megkínzott gyermek,
E gyönyörű világban,
Mint meggyilkolt lelkek,
A lét minden zugában.
Mint a hamis istenek az emberek agyában.


Üvöltése nem csitul,
Csak rám mosolyog kéjesen,
Mennyivel jobb egyedül,
Érzelmektől mentesen,
Láthatatlan körmeivel kaparja a lelkem,


Egy őrült földöntúli isten,
A mérhetetlen félelem.

2010. december 9., csütörtök

Első hó



Kacskaringós éjszakából, nyíl egyenes reggelbe borult ki feje reggel az ágyból.

Panaszkodni nem volt kedve, jajgatni sem, sírni sem, mozdulni sem akart csak lógatta fejét az ágytámláról figyelve a földön elterülő porszemek rengetegét. Ha valaki kívülről látná, azt hinné megőrült, s nem is tévedne olyan nagyot. Bolonddá teszi az embert az élet. Mert eljön egy pont mikor annyira beleveti magát , vagy belevetteti őt erőszakkal a környezet, hogy ha akarna se tudna kikászálódni belőle…mármint az élet sürű ,tömény füstfellegéből. Miután elég vér futott az agyába, visszatette fejét a párnára, de nem volt túl nagy kedve sokáig emlékezni az eseménydús éjszakájára, írni kezdett. Vagy bármit is csinált, olyan nagy beleéléssel tette azt, hogy biztos ne legyen más az agyában, még csak egy kanyart se tegyen benne, mert tudta, az végleg kiborítaná.

Lassú éles hópelyhekben szitált odakint a tél, s igazán mély, őszinte hangulata volt az ártatlan fehérségnek. Mocskos volt ő ehhez, behúzta a függönyt.

Ha akarná levetkőzné, elnyűtt rosszkedvét, de minek, ha így még sajnálhatja magát, egy kicsit…

Bizalomgerjesztő kakaskukorékolás kúszott fülébe, s megütte fejét a reggel.


Korán van. Nagyon korán. Félek kinézni az ablakon, félek felállni a székről, félek gondolkodni, félek mosolyogni. Akaratlan előhozta az első havazás, gyerekkori emlékeimet, amik bár nem épp szépek, most igazán jól esnek. Kukorékolt a kakas.


Elmosolyodott. S olyan őszinte volt az a mosoly, amilyet rég nem lehetett látni az arcán. Bármire is gondolt abban a percben, jó irányba terelte gondolatfonalát. Felállt, felöltözött, és nagy lelkesedéssel kirohant a teraszra. Hidegebb volt mint gondolta, hatalmas hópelyhek telepedtek az orrára. Visszafutott kesztyűért.


Hideg van kint, a kezem annyira fázott, hogy kesztyűt kellet húzzak, pedig soha nem szerettem a kesztyűt, milyen furcsa…Most nem zavar. Megdobálom hógolyóval a fákat, milyen szép, mikor lehullik róla a hó, mintha csillámpor venné körül, sűrű aurát alkotva köré. Egy pillantra úgy érzem, mese vesz körül, mindenben tudnék hinni.

Megnevettettetnek értelmetlen gondolataim. De fázom. Bemegyek


Nem tarthatott sokáig rögtönzött jókedve, visszament szobájába, s újra magába fordulva tekerte nyaka köré a kötelet.

Van napja az embernek mikor minden perc szép?Ha igazán, igazán jó valaki, akkor is szomorú?

Hová tűnnek a hópelyhek?Ami olyan szép mikor száll, miért esik a földre, s vegyül a többi közé, láthatatlanul, hogy eltapossák…


2010. december 7., kedd

Eszembe jutnak szavaid

Hatolatlan érzem kicsit borús

borzongásod keringeni véreremben.

Onnan tudom hogy tiéd,

hogy a kép mi hasít mikor nézem

lélegzetem hevesen izzó fonalát,

illatodat érzem.

Virágokat szagolgatnék, mint régen,

ahelyett, hogy értelmetlen képeken elmélkedem.

Mégis a borzongás… káprázat

mit beletesz testembe néhány másodpercre,

villanó jelekre osztva fel minden szavat,

soha nem gondolnék másképp erre.

S nem érzem mikor jön, honnan?

S azt sem miért, csak hogy tőled van.

Belémragasztottad a szavaidat,

letépném, de belül húz,

a borzongás-áradat támad,

mint mérges hiúz.

Talán egyszer elmúlik, fakul,

a ragasztó kopik, szó lehull,

s én virágokat szagolgatok,

tavaszi bizsergésben,

s a szó-romok,

lefagynak a télen.

2010. december 6., hétfő

(Levél nektek karácsonyra)

Mindenkit akarok

Fázott a lábam, siettem,

a tél fehérebb lesz holnap, remélem.

Belépve szobámba,

Grapefriut illatba bujkálva

Húztam le cipőm.

Lefagytam.

Magasan rengő képek,emlékek, érzések,

tél itatta remények, félelmek, jutnak eszembe.

S ha reggel ébredek,

vagy ha az iskolaablakon nézek ki délbe,

vagy mikor lefagyva megérkezem,

mikor éjjel a fejembe álom terem,

mindig ott vannak, s én életben tartom ezt,

még míg lehet, egy-vagy két hetet.


Belefekszem a tél ölébe,

Hópelyhekkel etet,

Beköltözöm a tűz ölébe,

Ha fázom kicsit éghet.

Tűlevelek, csuhé-díszek, narancsillat,

Leesek a földre-csak pár pillanat-

visszalibbenek, s remegek.

Mindenkit akarok,mindenkit egybe,

Adnék én mindenkinek,

Üljetek velem be az ölbe,

Jut még hópehely, hűteni,

Forró szavakat, gondolatokat...

Kapok pár szót tőletek, levélbe,

Hazaérvén olvasom el,

Csak nem tudom hogy hol lakom,

s létezik-e karácsony

úgy, hogy itthon egyedül fázom.

De azért boldogan olvasom el,

Ha irtok nekem még,

Most mindenki kell.

De azért bírom még.

(testvéreknek)

Emlékek régről

Kép.

Hold.

Fű.

Víz.

Az a kép előttem,

Boldogan hevertem,

Kezeddel kezemben,

Lábam keresztben

Rajtad feküdt, a fejem

Rajtad volt a lelkem,

Eszem, szemem, életem.

Ott volt a helyem.


A hold égette belém aznap este,

Füstöd fújtad a szemembe,

Könny csordult belőle,

Csókod lehelted bele.

S hold égette

nyommal testembe,

kérlek, fejezd be,

ne mássz még most is a fejembe!


A hideg, nyirkos, büdös, és mocskos.

Az úton ilyenkor este friss tehénfos.

Feküdve a fűbe, öledbe merülve,

keveredik illatod, a fűvel,a szél leve

loccsan arcomba emléked mélyre ültetve

agyam végtelen tekervényébe.


A víz tiszta a medencében, még így első nap.

Hullámzik benne szemed az enyém mellett,

a kutya csontokat harap,

hangya fut a hátadon,és leesett,

vízbe fúlt, bepiszkítva azt,

az úton lődörög a paraszt.

2010. december 5., vasárnap

"úgysem látlak többet"



Nem ismerlek.

Cigiszag,italfüst.ráléptem a lábadra.

Mosolyogtál,

Azt mondtad megcsokólsz,

megijedtem.hagytam..

Akartad h nézzelek, majd akartad

hogy eltünjek ,alattad.

Én elmentem.hagytalak.

Most azon gondolkodom,

lépkedjeke még szavaidon,

vagy maradjak,

állva még várjalak?

Nem foglak várni.

Nem ismerlek.

Csak figyelek,

Keresek majd valamit ami hat rám,

S ami nem úgy suttog a fülembe mint a magány.

Te másképp suttogtál.

Én hagytalak.

Éles szavak.

Mozgó fények,

Mámorhalak.

úgysem látlak.