Kacskaringós éjszakából, nyíl egyenes reggelbe borult ki feje reggel az ágyból.
Panaszkodni nem volt kedve, jajgatni sem, sírni sem, mozdulni sem akart csak lógatta fejét az ágytámláról figyelve a földön elterülő porszemek rengetegét. Ha valaki kívülről látná, azt hinné megőrült, s nem is tévedne olyan nagyot. Bolonddá teszi az embert az élet. Mert eljön egy pont mikor annyira beleveti magát , vagy belevetteti őt erőszakkal a környezet, hogy ha akarna se tudna kikászálódni belőle…mármint az élet sürű ,tömény füstfellegéből. Miután elég vér futott az agyába, visszatette fejét a párnára, de nem volt túl nagy kedve sokáig emlékezni az eseménydús éjszakájára, írni kezdett. Vagy bármit is csinált, olyan nagy beleéléssel tette azt, hogy biztos ne legyen más az agyában, még csak egy kanyart se tegyen benne, mert tudta, az végleg kiborítaná.
Lassú éles hópelyhekben szitált odakint a tél, s igazán mély, őszinte hangulata volt az ártatlan fehérségnek. Mocskos volt ő ehhez, behúzta a függönyt.
Ha akarná levetkőzné, elnyűtt rosszkedvét, de minek, ha így még sajnálhatja magát, egy kicsit…
Bizalomgerjesztő kakaskukorékolás kúszott fülébe, s megütte fejét a reggel.
Korán van. Nagyon korán. Félek kinézni az ablakon, félek felállni a székről, félek gondolkodni, félek mosolyogni. Akaratlan előhozta az első havazás, gyerekkori emlékeimet, amik bár nem épp szépek, most igazán jól esnek. Kukorékolt a kakas.
Elmosolyodott. S olyan őszinte volt az a mosoly, amilyet rég nem lehetett látni az arcán. Bármire is gondolt abban a percben, jó irányba terelte gondolatfonalát. Felállt, felöltözött, és nagy lelkesedéssel kirohant a teraszra. Hidegebb volt mint gondolta, hatalmas hópelyhek telepedtek az orrára. Visszafutott kesztyűért.
Hideg van kint, a kezem annyira fázott, hogy kesztyűt kellet húzzak, pedig soha nem szerettem a kesztyűt, milyen furcsa…Most nem zavar. Megdobálom hógolyóval a fákat, milyen szép, mikor lehullik róla a hó, mintha csillámpor venné körül, sűrű aurát alkotva köré. Egy pillantra úgy érzem, mese vesz körül, mindenben tudnék hinni.
Megnevettettetnek értelmetlen gondolataim. De fázom. Bemegyek
Nem tarthatott sokáig rögtönzött jókedve, visszament szobájába, s újra magába fordulva tekerte nyaka köré a kötelet.
Van napja az embernek mikor minden perc szép?Ha igazán, igazán jó valaki, akkor is szomorú?
Hová tűnnek a hópelyhek?Ami olyan szép mikor száll, miért esik a földre, s vegyül a többi közé, láthatatlanul, hogy eltapossák…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!