Éber álom, lefestem önarcképem: szürke foltok, a fekete vízfestéken.
Levedlettem a testem, kiléptem.
Izzott a fény, átléptem.
Mocorog a féreg, kavarog a bél,
Csepereg az eső, visszafúj a szél.
Átadod a kezed, csattan a csapó,
Indul a film, véres a mankó,
Kettészel a csapó, leesik a kezed,
Üvölt a féreg, kiborul az eszed.
Benézek az ajtón.
Nevetve eszed,
amit a vérből kimárt a kezed.
Sikolt a kamera, eltörik a lencse
Zokogva borulok eléd.
Nem forog a film, nem forog a hang.
Elönt a bűz s a szemét.
Párolog előtted a szenny.
Torzít a fű, az ég, ami még kék,
Odafenn, rám kacsint a menny,
S én a poklod ölébe ülök.
Véredben fürdök.Eléd kerülök.
A férgek kozé lök.
Forog a film.Forog a hang.
Simogatsz, véres kezeddel,
Megcsókolsz, féreg itatta nedvvel.
Ölembe bújsz, szennyes testeddel.,
S én nem mozdulok. Nekem ez mind kell.
Hátradölök, beléd merülök.
Ülök,
A poklod ölébe züllök.
Rég foglalkoztatnak a halál közeli élmények beszámolói, igaz történetek, amikből soha nem lehet tudni mit hiszel el, de rengeteg érdekes történet van.
Nem igazán tudtam beleképzelni magam. S ha olyan emberrel próbáltam megbeszélni, akiről úgy gondoltam hozzászólhatna, nem mert. Furcsa, társadalmi morál.
Maturanduszunkra készülünk tánccal, járunk próbákra, persze rettentő fárasztó, főleg ha összeadjuk a mindenféle tanulnivalóval, meg kocsmázásokkal. Iszonyatosan kifáraszt. Első ilyen hihetetlenül fárasztó napon történt meg először: elhagytam magam, elhagytam a testem, nekem a legjobban úgy tetszik, hogy „kiszálltam”.Nem volt több egy másodpercnél. Láttam magam kívülről. A fáradtságnak tudtam be a dolgot, nem is foglalkoztam vele. De aztán újra megtörtént, és nem voltam fáradt. Az iskolában. Ez már jobban megmaradt, mert odafigyeltem rá, ez is másodpercnyi szálldogálás volt, de rettentően megrémített. Láttam, valahonnan, de mintha minden szögből láttam volna magam, körbe láttam az egész testem,de nem emlékszem a körülményekre, nem volt időm szétnézni, ropogósan nevettem, de nem éreztem magam, csak láttam, viszont tudatomnál voltam. Mikor visszatértem a testembe könnyes volt a szemem, zsibbadt a tenyerem, de nem kacagtam, még csak mosolyogni sem volt kedvem, visszaestem a megszokott búskomor melankolikus hangulatomba, ami már fel sem tűnne, egyébként.
Megijedtem, beszartam, de rendesen, mégsem mertem szólni senkinek, végülis köztudott, hogy kicsit zakkant vagyok.
De a mai élményem már rendesen padlóra tett. Táncpróba után a padon üldögélve.
Megpróbálom szemléletesen leírni az élményt, hátha sikerül megértetnem, mennyire megdöbbentő, valós, mégis túlvilági , ijesztő és egyben rettenetesen izgalmas, mindez max. 2 másodpercben.
Elüvegesedtek a szemeim amíg „szálltam”. Nem éreztem semmit fizikailag, sőt talán,- és kihangsúlyozom, hogy talán, mert ez az egész nem tiszta folyamat,- nem is voltam akkor jelen fizikailag. Nem mondom, hogy a szellemem, nem akarok most semmilyen eszmét kikerekíteni belőle, de valami belőlem volt, mert tudatomnál voltam. Láttam magam kintről, ugyanabban a ruhában, ugyanabban a pózban ültem a padon, de az arcom, -talán,- el volt torzulva, és téptem a hajam. A visszaköltözés a testembe olyan volt mintha a sokkra, amit én- a fizikai énem okoztam magamnak,- az rázott volna vissza. Mikor visszatértem megcsináltam a mozdulatot ,- a táskámért nyúltam,- amit elterveztem mielőtt elszálltam volna. Nem jutott el az agyamtól a parancs, mert meggátolta a kis sétám ki a testemből, legalább is ez a leglogikusabb magyarázat.
Csúnya voltam, esetlen, és őrült. Ez az aki lennék belül? Nem tudom mi volt ez, és hogy lessze még…de elgondolkodtatott
Most nevetek, de talán megőrültem. És még viccelődtem vele, hogy ennél hülyébb sosem leszek…
Miért utállak?Nem tudom.
Miért mentél el olyan messzire? Én toltalak, tudom. De hiányzik néha ahogy nevetsz, vagy megjegyzed ironikusan, hogy még milyen kicsi vagyok.
Hiányzik a kezed, de nem akarom, hogy megérints vele, csak integess ha meglátsz.
Hiányzik a szemed, de nem akarom, nézni, csak rápillantani, mikor viccet mondok, s könnyes lesz, mert nevetsz.
Hiányzik a szád, de már nem csókolnám meg, csak látni akarom, ahogy beszélsz, mikor tanácsot kérek.
Hiányzik a hajad, mert pont mikor ott voltál, közel, akkor levágattad, s most hogy nő, már nem biztathatlak, hogy ne vágasd le.
Hiányzol, mert fontos voltál, hiányzol, mert megbántottalak, és soha nem volt elég erőm bocsánatot kérni, hiányzol, mert mindig menekültem, és te voltál az egyetlen, aki le tudtál ültetni, szembe saját magammal, ha ez nekem fájt is.
Hiányzol, mert annyi mindent kéne elmondjak még neked
.De nem szeretlek. Mostmár nem. Talán nem is szerettelek soha, mégis hiányzol, jobban mint bármi ebben a pillanatban.S néha már annyira, hogy félek bevallani magamnak, s inkább hagyom, hogy azt hidd utállak, mert túl büszke vagyok,
De nem utállak.
ALAPADATOK:
KEDVENCEK:
HISZEL-E:
MIT GONDOLSZ RÓLA:
EGYIK VAGY MÁSIK:
MÚLT:
JELEN:
JÖVŐ:
KÖZÖSSÉG:
TANULMÁNY:
ELŐFORDULT MÁR HOGY:
EGYÉB:
Ha minden olyan egyszerű lenne,mint a filmekben, felülnék a buszra, odamennék hozzád, bekopogtatnék, édes mosollyal levennélek a lábadról, te örülnél, megölelnél, megcsókolnál.(egyik lábam a levegőben)
Aztán vágás: kielégült arccal feküdnék a mellkasodon, szerelmet vallanék, te is nekem, gyönyörűen fogalmazott nyálas párbeszéddel. Elkísérnél a buszig, elindulnék haza, boldogan, mert tudom, hogy szeretsz, és ez soha nem változik.
Aztán max. elrabolnak, te megmentesz, vagy félreértesz valamit, ami majd tisztázódik.a közepe sosem lényeg ha tudom hogy jó lesz a vége.
Szépen megszerkeztett csókok, könnyek, látványos képek.
Futok szembe veled a Kossuthon, túlvilági fény világitja meg az arcodat, a mosolyod szélét látom csak, eldobod a csikket, és elindulsz felém, sietni kezdesz, majd pont az utca közepén érjük el egymást, megölelsz, szorosan.Suttogsz a fülembe valami szépet,és itt már mindenki tudja, hogy soha többé nem válunk el.
Közel a kamera, csak a kezed látom, ahogy simogatod a nyakam.
Csak egy vágás, és ott lehetek melletted.
Utolsó kép a filmben: ölelem a macit amit tőled kaptam, aminek olyan sok a jelentősége, annyi mindenre ráébreszt, hogy könnyezve nézed végig a vége főcímet.
Itt már mindenki tudja, hogy szeretsz,mindenki sír, és egészen biztos, hogy többé soha nem engedsz el.
