Éber álom, lefestem önarcképem: szürke foltok, a fekete vízfestéken.
Már nem zavar,
hogy penész lett rajtam a magány
növekszik lassan, kúszik rám, s eltakar,
láthatatlanná tesz egyszer talán.
Már nem zavar,
hogy kiégett bennem minden jó,
ami gyerekként égetett folyton,
s most izzik számon ezer bűnos szó,
s nevetek feslett tudatomon.
Már nem zavar,
hogy nem ér hozzám senki, akarva
csak néha, véletlen,s a hideggel remegek
nem hoz lázba a tavasz hava,
ugyanaz a kép, ugyanolyan kék egek.
Már nem zavar,
hogy nincs lett ami volt,
hogy csend nekem a zaj,
hogy véges lett a végtelen,
s hogy az élet savként mar.
Már nem zavar, csak mosolygok,
s ti szánalommal néztek,
egyszerűen imbolygok,
s telnek el a hetek,
árnyékom a földhöz varrva,
itt nem hagylak, kész-akarva,
Csak nevetek,
Istentelen ébredek,
De nem zavar a ti hitetek.
. …
- ki?
- nem tudom. - szemérmesen szorongatott egy papírdarabot a kezében, küzdött, hogy ne piruljon, s feltűnően szorította vissza a könnyeit. Elöntötte a forróság a testét, s alig várta, hogy megszabaduljon mindenkitől, kisírhassa magát, egyedül.
- de kérdezted, hogy miért?
- nem is akartam megkérdezni.
- nem is vagy kíváncsi rá?
- nem.
Elkullogott, rezzenéstelen arccal vonult végig a folyóson, utált végigmenni, mindig végigmérték, s kuncogtak a háta mögött.
Ez volt az első szerelmes levél amit írt, úgy gondolta, ha másnak sikerült, talán neki is fog, végülis minden reggel köszönt neki, s egyszer a ceruzáját is felvette a földről. Sőt 3 évvel ezelőtt még a szülinapjára is meghívta.
Szép levelet írt neki, többször újraírta, hogy elég szép legyen az írása, és karakteres. Rajzolt szíveket a sarkába, de nem túl sokat, hogy ne legyen giccses. Vörös rúzsfoltok is voltak az elején, mert az sejtelmessé teszi. Minden tökéletes volt.
Mégsem kell neki, visszaadta, és azóta is őt nevetik a barátaival, sőt már az egész iskola tudja.
Más is küldött villámpostát, mind kaptak is, sőt néhányan puszit is kaptak érte. Elöntötte az iskolát a rózsaszín máz.
Rögtön a folyosó végén berohant jobbra, magára zárta a wc ajtót, és keserves zokogásba kezdett:
Egyszer pedig hozzáért a kezemhez, biztos akarattal, mert el tudott volna kerülni. És tükörországba is lehívott még az év elején, együtt olvastunk, azt mondta szép a hangom.
Soha nem fogom szeretni többé, soha nem kell szeressen. egyszer úgyis ő fogja megpuszilni az én levelem… Mostmár nem megyek ki innen többet, úgysem veszik észre hogy hiányzom, s ha észreveszik sem fogja érdekelni őket. Nyálas idióták.
Hozzászorult a háta a hideg falhoz, s kitámasztotta lábaival, nem akart túl sokat sírni, hátha észreveszik, s azért is kinevetik. Megvárta míg becsengetnek, hogy üres legyen a folyosó, s kisétált az udvarra. Felült a farakás tetejére, s nézte az osztályát az ablakon keresztül, senki nem sír, senki nem csúnya, senki nem más, mind egyformák, összebújnak, szaladgálnak, nevetnek. Mint egy állatkert. Unalmas majmok, beképzelt páviánok.
Milyen egyszerű beletemetkezni az átlagba, egy biztos védőréteggel az arcon, hazudni folyton. Milyen könnyű szép ruhákba járni, csinosan, rátelepedni a ranglétra felső fokára, hogy aztán soha ne cikizzenek, hogy megalázhass bárkit, hogy szerepelhess mások álmaiban.
Attól a naptól kezdve végérvényesen gyűlölte a Valentin napot. S azóta soha nem írt senkinek, szerelmes levelet.
Hazaérek s mint a mérlegre, az időre lépek,
S pörögnek az órák a lábam előtt.
s fekhetek még azzal mit illúzió szőtt?
Vagy ráfekszem igaz képemre,
S sikítva robbantja ki agyam, a reál végtelenbe.
Pattogzik már le,
Életem szélére régen felkent védőmáz,
A békétlen szele szárítja le,
Szemembe fúj, s így aláz.
Éretlen hegek minden testrészemen.
Bűn-stigmákkal tele minden porcikám,
Belecsíp néha a hamis félelem.
Eretnek lét, beképzelt szaván.
Ázok, s lassan izzad rólam a végtelen,
Ellep, megfullaszt minden tökéletlenségem.
három királyfi, három királylány pályázatra írt levélke:
"A verseny célja bevinni a köztudatba ennek a rejtetten jelentkező társadalmi betegségnek a pusztítását, mozgósítani minden szervezetet és állampolgárt a baj orvoslása érdekében.
A népességcsökkenés elsősorban a gyermekvállalási kedv hiányával magyarázható.
A téma feldolgozása:
A pályázat során bármilyen írott műfajú (esszé, monda, vers, valós történet, napló, tudományos dolgozat, riport, stb.) alkotást elfogadnak, amelynek témája a harmadik testvér iránti szeretet, illetve az utána való vágyakozás."
Tárgy: levél nektek
Kerestelek titeket. Mikor hívlak, soha nem vagytok telefon közelben, de láttam, hogy írtatok utána.
Írtam egy levelet Zsuzsának, postán akartam elküldeni, de valamit megint elrontottam a címzésben, eltévedt. Ez a modern technológia átka, elkényelmesedik az ember, egyszerűbb email-be pötyögni.
Melinda, kinevettél, mikor a minap megkérdeztem, hogy szerinted hol vagy most a fejemben? Mindig ott vagy, csak néha kicsit másképp fekszel benne, de ott vagy, érezlek, gondollak.
Leültem az ágyra naplót írni, mert rosszul voltam, fájt a fejem, tele voltam kiíratlan gondolatokkal, szükségem volt rá. Mielőtt belemerültem volna, észrevettem, hogy kiszakadt a nadrágom, így gyorsan összevarrtam. Aznap még a rendetlenség is zavart, kicsit. Rendet csináltam, gyertyát gyújtottam, füstölőt, és újra leültem írni.
Hiányotokról írtam, senki nincs, még ezen a földön, aki megértené kínosan furcsa gondolataimat, úgy, mint ti. Végül is hasonlítotok rám… hasonlítok rátok.
Eszembe jutott Badzika, mindenki azt mondta , a képzeletbeli barátom. Olyan iszonyú mérges voltam. Ti tudtátok, hogy Badzika ott van, mellé ültetek mindig, sosem foglaltátok el a helyét , enni adtatok neki, érdeklődtetek utána. S nem szégyelltétek, hogy hisztek nekem.
Melinda, először akkor hiányoztál ilyen nagyon, mikor elmentél Kolozsvárra, elindultam utánad a kicsi lila hátizsákommal, nem emlékszem már meddig jutottam, de nagyon meg akartalak keresni, csak az érzés maradt meg, az is homályosan.
Most megmutatnám a képet, amit látok, ha rád gondolok, összevissza keverednek, s érdekes színekben mosolyogsz rám, elmossák a könnyek. Ma furcsa álmom lesz.
Visszalapoztam a naplómba, mert emlékszem egyszer leírtam egy álmom veled. Idézem: „veled aludtam, akkoriban sokat buliztál, kómás voltál, én meg még nagyon kicsi, kisétáltál az ajtón, üveges szemekkel, azt hiszem wc-re mentél, én megijedtem, féltettelek, úgy mentem utánad mintha az életem áldoznám érted, hősnek éreztem magam, de izzadtam. És akkor először nem egyedül zuhantam a színes kockákon lefele, velem voltál, megfogtad a kezem, s rám mosolyogtál, s olyan mély volt a mosolyod, mint egy kút, s visszhangja is volt, mert önmagában nem lehet valami olyan könnyed, olyan szép, nyugodt, mint a te mosolyod, körbeöleltél vele, agyonszerettél. Nem tudtam félni.”
Emlékszem másnap mikor írtam nevettem magamon, hogy mily szappanoperás megfogalmazást használtam. De ha ilyenkor visszagondolok, még ez sem írja le elég szépen azt az érzést, amit a te biztonságod ad.
Azután is nagyon sokáig, még néha most is, arra a mosolyra gondolok, ha nagyon félek, vagy ha ideges vagyok. S ha csak levelet írsz nekem, akkor is látom benne, minden mimikád.
Kár, hogy messze vagy már, kár hogy megoszlott minden, ami eddig erőteljesen burjánzott bennem, most már csak itt-ott van egy bokor. De mindig bebizonyítod, ha látlak, egyetlen szavaddal, hogy sosem mosom ki a véred magamból, belém evődtél, bennem vagy, ott fekszel az agyamban, mindig, érezlek, gondollak.
Úgyhogy ne nevess ki, ha legközelebb megkérdem, hogy szerinted, hol vagy most a fejemben?
Kerestem egy képet, amin mind rajta vagyunk, családfát csináltam, s be akartam ragasztani a közepébe. Vicces, de egyetlen egyet kaptam, amin mind rajta vagyunk, mi négyen, meg még a gyerekek...
Na, de a végeredmény szép lett, csatolom a levél mellé.
Mostanában rossz kedvem van folyton, s most már annyira belemerültem, néha-néha mászok ki csak, ebből a borús melankóliából. Olyan jó lenne most, ha itt lennétek, s megint sírok, ilyen könnyen, úgy utálom.
Minden kínlódás, szenvedés, kétely, eloszlik, ha belegondolok, hogy léteztek. A puszta létetek erőt ad, minden nehezebb megpróbáltatásnál, vagy egy kicsit mélyebb hullámvölgynél, amibe ebben a korban, gyakran beleesek. S ha felteszem a kérdést, hogy mi lenne velem nélkületek? , beleborzongok, gondolni sem merek rá.
Ti vagytok a talpam, ami földhöz köt, s viszket, ha rossz útra lépnék.
Idézném tatát, milyen édes volt, mikor édesanya összeveszett a testvérével, a kis székely kapura is felfaragta: „Lehet nehéz az élet, zúghat a baj vihara, megkönnyül, ha segít, a testvérek karja!”. Emlékszem kicsi voltam, és mindig velem szemben volt a kapu, mikor lefeküdtem, és mindig elolvastam, s órákat merengtem rajta, mindig más gondolatok juttak eszembe, mélyen belém vésődött.
Katikáéknál figyeltem meg, milyen furcsa, nővérem gyerekei közt is látom, sőt, szinte ugyanazt látom, pedig mennyivel kisebbek: ragaszkodás, szeretet, csodálat. Még ha veszekednek is kisegítik egymást, olyan édesek , pedig mennyivel kisebbek. Néha össze is zavarodom, mikor megkérdik hány testvérem van. Úgy mondanám, hogy kilenc! Hogy mondjam Mózesre, hogy unokaöcsém? Vagy Csengéékre, hogy unokahúgaim? Közelebb érzem őket, sokkal közelebb.
Egyszer egy barátnőm összezavarodott a végtelennek tűnő családunkba, megkért hogy magyarázzam el, ki kinek a testvére, ki kinek a gyereke. Kíváncsi volt, imádja a történeteimet. Olyan büszke voltam, hangosan mondtam, hogy más is hallja, figyeljen. Pedig soha nem tűnt nekem soknak, hogy négyen vagyunk testvérek, Kovács mamának hét testvére volt, s akkor nem volt furcsa, sőt, természetes volt.
S így hogy egyre bővülünk, mintha a szívem is nőne, igazodik, annyiféle szeretet van benne. Ilyenkor mikor nektek írok, érzem, hogy furcsán dobog, elszorul a torkom, mert tudom, hogy nektek is elfog, mikor olvassátok.
Eszter
Szavakat keresek.
Le írnék egy érzést, amit érezni akarok. S olyan kár, de kevés vagyok ehhez.
Pillanatok. Lehunyom a szemem.
Sírnék, de nem azért mert szomorú vagyok. Átlépek életem első hold-kapuján. Boldog vagyok, nem szomoríthat el semmi. S mégis, szomjazom a szenvedést.
Ölelni akarok, szeretni. Ellent mondok saját magamnak.
Lefolyik a viasz a monitoron, s belemerülök, lassú kínos csordogálásába, mintha szégyellné, szemérmesen kövül meg hozzábújva a többi tűzvörös csepphez. Képes lennék beleszeretni.
Mikor lehullott az első hó. Olyan szépen szeretett engem, égetve hűtött, s öntött rám emlékeket. Bele akartam fulladni az érzésbe, egy pillanat volt az egész.
Kiszállok a kádból, meztelenül, s körülölel a gőz. Megszédülök, s mintha levetnék minden testi kényszert, képes vagyok szeretni magam. Egy szemhunyási magamba-merülés.
Fésülöm a hajam. Kibogzok minden kócot ami betemeti az agyam, értelmetlen gondolatok, furcsa képek, bozontos rémálmok.
Megerőszakoltam az életem, s ő képes még így is, nap mint nap szerelmet vallani nekem.
Milyen a szerelem? Azt mondják könnyű, olyan mintha zuhannál.
Én soha nem zuhantam, inkább bolondos röpködésnek nevezném. Egyszer voltam szerelmes, nagyon. De milyen rég volt, nem emlékszem, csak ha visszaolvasom a naplóm. Kár ,hogy akkor nem írtam róla többet. De kiveszem a saját szavaimból: gyerek voltam, nagyon buta, erkölcsös, és naiv. Azóta kifordítottam magam párszor, s rájöttem, hogy nincs is szerelem. Azért emlegetik az elsőt, az igazinak, mert arra senki nem emlékszik, s hihet benne, mint a tündérmesékben.
Szeretni lehet. Ó, olyan odaadással amilyennel csak szeretni tudsz, fojtogathatsz, simogathatsz, bele is őrülhetsz. De ez egy fogalom:szeretet, ez mind belefér. Nincs szerelem.
Most úgy nézhetek ki, ha ítélnem kéne magam látatlan a szavaim alapján, mint egy kivénült aggleány, akit átvert a világ. Pedig olyan keveset tapasztaltam még. S ezt mégis kijelentem, ki merem jelenteni, mert tudom, s szar, hogy senki nem képes bevallani ezt, ha másnak nem is, de könyörgöm, saját magának. Hova epekedni a szerelem után? Kijelentjük, hogy a nélkül nem ér semmit az élet…
Az élet olyan mikroszkopikus, nem láthatjuk szabad szemmel, miből tevődik össze, csak élnünk kell, és felnőni, majd belehalni. De szerelmet soha nem szabad várni. Nincs szerelem.
Untam magam itthon. Elindultam, sétának indult az egész, legalábbis én annak terveztem. Túl sokat mentem, elmerülve a gondolataimba észre sem vettem, hogy közben mennyire elfáradtam.
Bementem egy kocsmába, az az egy volt a környéken, nem válogattam. Leültem egy asztalhoz, sietni akartam nem tetszett a hely, úgy éreztem valami megfertőz. Sűrű cigifüst volt, pia szag, és még valami bűz keveredet hozzá amitől majdnem felfordult a gyomrom.
Egy valami viszont szép volt bent. A sok poros asztal meg szék mellet valahogy feltűnően csillogott. Egy zongora. Valami olyan fenséges volt benne, hogy az egész helyet elviselhetővé tette, pedig senki nem játszott rajta. Megittam egy kólát, míg ittam, végig a zongorát néztem, vonzotta a szemem, belemerültem. Nem volt ott más, csak a pincér, az is kiment miután kitöltötte a kólám. Egyedül maradtam, a zongorával. Valami zenét hallottam, mintha belülről jönne,de mégis, a zongorába fulladt tekintetem,onnan éreztem. Gyönyörű volt, nagyon megfogott, elöntött boldogsággal, nem akartam elmenni.
Odaragadtam, s belemerültem egy képbe: egy régi bálteremben vagyok gyönyörű és hatalmas bíborszínű bársonyfüggönyökkel, körülöttem ezer gyertya, megvilágította a termet. Ott táncolok a bálterem közepén, egyedül, minden bajt elfelejtve, boldogan! Hatalmas ruhában, alig tudtam lépkedni, de gyönyörűnek éreztem magam, megszállt valami új érzés, valami, amire nagyon rég vágytam.
A zene megállt. Tapsoltam. Tapsoltam egyedül a poros kocsma közepén. A Pincér azt hitte megbolondultam, ezt finoman közölte is velem és kitessékelt, azt mondta záróra. Záróra?Hát mennyit ültem én ott? 12 óra,tehát 4 órát üldögéltem abban a poros kiskocsmában, a bálteremben, a zongorával. Kimentem hát, és elindultam hazafele. Nyomott lett a hangulatom, mint mikor kirántanak egy szép álomból, vissza akartam menni, hiányzott, megszerettem, kellett!
Másnap úgy ébredtem, mint egy másnapos, kiordibáltak az ágyból olyan déli 1 óra fele,rossz kedvem volt. Ordítottam, össze is vesztem anyukámmal nagyon, nem akartam megbántani de valami úgy nyomta a lelkem. Ittam egy kis vizet és ettem, jobban voltam, de eszembe jutott a zongora, ijesztő volt belegondolni,mintha egy álom lett volna, halovány volt az emlék,de tudtam, hogy ott voltam, s megrémített. Megőrültem?
Aztán megláttam a plakátokat a kapun :”…Szerda este 2008,július.15-én 20,00 órai kezdettel a tábor negyedi Sóhaj bárban zongoraest…”.
Nem kellet tovább olvassam, tudtam, hogy az az én kocsmám az én zongorámmal. Hirtelen izgatott lettem elkezdtem rohanni, megengedtem a kádban a vizet, gyorsan felléptem még Messengerre, beszéltem Borókával, el akartam mondani de nem tudtam volna úgysem elmagyarázni, így csak annyit mondtam, hogy a kedvenc zongoristám lesz, azért izgulok, bár nem tudtam ki lesz a zongorista, nem olvastam, és nem is érdekelt. Csak a zongora.
Ott álltam, zuhogott az eső, teljesen eláztam, próbáltam vigyázni a hajamra, meg a sminkemre, szép akartam lenni, tetszeni akartam, nem tudtam, hogy kinek de éreztem, hogy engem vár. Beléptem, szépen rendbe szedték erre az estre és elég sokan voltak bent, egy kis terem volt az egész, sarkában egy ütött-kopott fapulttal, 5 kis asztal volt meg 2 nagyobb a két nagy asztalnál sokan ültek meg még három kisebbnél is, az egyiknél egy magányos részeg vénember ült, szánalommal töltött el ha csak ránéztem is, talán ő is vár valamit ettől az estétől. Két szabad asztal volt, próbáltam dönteni melyikhez üljek le. Amelyik közelebb van a zongorához…
Ugyanaz a pincér volt, mint múltkor. Zavart, hogy egyedül vagyok de nem akartam hívni senkit csak magamnak akartam azt az érzést, önző voltam, és rettentő izgatott. A zongora nem szólt. Vártam de eluralkodott rajtam az elkeseredettség, és a csalódottság ordítani akartam hogy „hé figyelj rám!Hozzád jöttem!zenélj!”...de semmi!
Akkor belépett valaki az ajtón ki volt öltözve. A zongora felé halad, elkezdett lüktetni a szívem, nem, nem akartam, hogy odamenjen, az ott az én zongorám ő ma nekem játszik nem nyúlhat hozzá senki! Leült a zongora elé. Hatalmasat dörgött kint és úgy villámlott, hogy megvilágította az amúgy sötét kiskocsmát. Csend lett. A zongorista rárakta kezét a billentyűkre.
Nem a zongora szólt, nem ő zenélt nekem. Felálltam és kirohantam. Nem érdekelt, hogy zuhogott, nem érdekelt hogy hol vagyok csak rohantam előre a nagy esőben nem is láttam semmit. Egybefolyt a könnyem az esővel, és lemosta az arcomról. Gyengék voltak az én apró könnycseppjeim a zuhogó esővel szemben, de én tudtam, hogy mit jelentenek: mély és erős fájdalom volt a szívemben.
Szerettem egy zongorát, őszintén, feltétel nélkül, és ő nem játszott nekem!
