Tárgy: levél nektek

három királyfi, három királylány pályázatra írt levélke:

"A verseny célja bevinni a köztudatba ennek a rejtetten jelentkező társadalmi betegségnek a pusztítását, mozgósítani minden szervezetet és állampolgárt a baj orvoslása érdekében.

A népességcsökkenés elsősorban a gyermekvállalási kedv hiányával magyarázható.

A téma feldolgozása:
A pályázat során bármilyen írott műfajú (esszé, monda, vers, valós történet, napló, tudományos dolgozat, riport, stb.) alkotást elfogadnak, amelynek témája a harmadik testvér iránti szeretet, illetve az utána való vágyakozás."

Tárgy: levél nektek

Kerestelek titeket. Mikor hívlak, soha nem vagytok telefon közelben, de láttam, hogy írtatok utána.

Írtam egy levelet Zsuzsának, postán akartam elküldeni, de valamit megint elrontottam a címzésben, eltévedt. Ez a modern technológia átka, elkényelmesedik az ember, egyszerűbb email-be pötyögni.

Melinda, kinevettél, mikor a minap megkérdeztem, hogy szerinted hol vagy most a fejemben? Mindig ott vagy, csak néha kicsit másképp fekszel benne, de ott vagy, érezlek, gondollak.

Leültem az ágyra naplót írni, mert rosszul voltam, fájt a fejem, tele voltam kiíratlan gondolatokkal, szükségem volt rá. Mielőtt belemerültem volna, észrevettem, hogy kiszakadt a nadrágom, így gyorsan összevarrtam. Aznap még a rendetlenség is zavart, kicsit. Rendet csináltam, gyertyát gyújtottam, füstölőt, és újra leültem írni.

Hiányotokról írtam, senki nincs, még ezen a földön, aki megértené kínosan furcsa gondolataimat, úgy, mint ti. Végül is hasonlítotok rám… hasonlítok rátok.

Eszembe jutott Badzika, mindenki azt mondta , a képzeletbeli barátom. Olyan iszonyú mérges voltam. Ti tudtátok, hogy Badzika ott van, mellé ültetek mindig, sosem foglaltátok el a helyét , enni adtatok neki, érdeklődtetek utána. S nem szégyelltétek, hogy hisztek nekem.

Melinda, először akkor hiányoztál ilyen nagyon, mikor elmentél Kolozsvárra, elindultam utánad a kicsi lila hátizsákommal, nem emlékszem már meddig jutottam, de nagyon meg akartalak keresni, csak az érzés maradt meg, az is homályosan.

Most megmutatnám a képet, amit látok, ha rád gondolok, összevissza keverednek, s érdekes színekben mosolyogsz rám, elmossák a könnyek. Ma furcsa álmom lesz.

Visszalapoztam a naplómba, mert emlékszem egyszer leírtam egy álmom veled. Idézem: „veled aludtam, akkoriban sokat buliztál, kómás voltál, én meg még nagyon kicsi, kisétáltál az ajtón, üveges szemekkel, azt hiszem wc-re mentél, én megijedtem, féltettelek, úgy mentem utánad mintha az életem áldoznám érted, hősnek éreztem magam, de izzadtam. És akkor először nem egyedül zuhantam a színes kockákon lefele, velem voltál, megfogtad a kezem, s rám mosolyogtál, s olyan mély volt a mosolyod, mint egy kút, s visszhangja is volt, mert önmagában nem lehet valami olyan könnyed, olyan szép, nyugodt, mint a te mosolyod, körbeöleltél vele, agyonszerettél. Nem tudtam félni.”

Emlékszem másnap mikor írtam nevettem magamon, hogy mily szappanoperás megfogalmazást használtam. De ha ilyenkor visszagondolok, még ez sem írja le elég szépen azt az érzést, amit a te biztonságod ad.

Azután is nagyon sokáig, még néha most is, arra a mosolyra gondolok, ha nagyon félek, vagy ha ideges vagyok. S ha csak levelet írsz nekem, akkor is látom benne, minden mimikád.

Kár, hogy messze vagy már, kár hogy megoszlott minden, ami eddig erőteljesen burjánzott bennem, most már csak itt-ott van egy bokor. De mindig bebizonyítod, ha látlak, egyetlen szavaddal, hogy sosem mosom ki a véred magamból, belém evődtél, bennem vagy, ott fekszel az agyamban, mindig, érezlek, gondollak.

Úgyhogy ne nevess ki, ha legközelebb megkérdem, hogy szerinted, hol vagy most a fejemben?

Kerestem egy képet, amin mind rajta vagyunk, családfát csináltam, s be akartam ragasztani a közepébe. Vicces, de egyetlen egyet kaptam, amin mind rajta vagyunk, mi négyen, meg még a gyerekek...

Na, de a végeredmény szép lett, csatolom a levél mellé.

Mostanában rossz kedvem van folyton, s most már annyira belemerültem, néha-néha mászok ki csak, ebből a borús melankóliából. Olyan jó lenne most, ha itt lennétek, s megint sírok, ilyen könnyen, úgy utálom.

Minden kínlódás, szenvedés, kétely, eloszlik, ha belegondolok, hogy léteztek. A puszta létetek erőt ad, minden nehezebb megpróbáltatásnál, vagy egy kicsit mélyebb hullámvölgynél, amibe ebben a korban, gyakran beleesek. S ha felteszem a kérdést, hogy mi lenne velem nélkületek? , beleborzongok, gondolni sem merek rá.

Ti vagytok a talpam, ami földhöz köt, s viszket, ha rossz útra lépnék.

Idézném tatát, milyen édes volt, mikor édesanya összeveszett a testvérével, a kis székely kapura is felfaragta: „Lehet nehéz az élet, zúghat a baj vihara, megkönnyül, ha segít, a testvérek karja!”. Emlékszem kicsi voltam, és mindig velem szemben volt a kapu, mikor lefeküdtem, és mindig elolvastam, s órákat merengtem rajta, mindig más gondolatok juttak eszembe, mélyen belém vésődött.

Katikáéknál figyeltem meg, milyen furcsa, nővérem gyerekei közt is látom, sőt, szinte ugyanazt látom, pedig mennyivel kisebbek: ragaszkodás, szeretet, csodálat. Még ha veszekednek is kisegítik egymást, olyan édesek , pedig mennyivel kisebbek. Néha össze is zavarodom, mikor megkérdik hány testvérem van. Úgy mondanám, hogy kilenc! Hogy mondjam Mózesre, hogy unokaöcsém? Vagy Csengéékre, hogy unokahúgaim? Közelebb érzem őket, sokkal közelebb.

Egyszer egy barátnőm összezavarodott a végtelennek tűnő családunkba, megkért hogy magyarázzam el, ki kinek a testvére, ki kinek a gyereke. Kíváncsi volt, imádja a történeteimet. Olyan büszke voltam, hangosan mondtam, hogy más is hallja, figyeljen. Pedig soha nem tűnt nekem soknak, hogy négyen vagyunk testvérek, Kovács mamának hét testvére volt, s akkor nem volt furcsa, sőt, természetes volt.

S így hogy egyre bővülünk, mintha a szívem is nőne, igazodik, annyiféle szeretet van benne. Ilyenkor mikor nektek írok, érzem, hogy furcsán dobog, elszorul a torkom, mert tudom, hogy nektek is elfog, mikor olvassátok.

Eszter