Beleremegek s kényszerítem magam a szenvedésre.
Halálodat kívántam az előbbi szakaszban s most bocsánatodért esedezem. Te nem bocsájtasz meg, s én lassan befejezem a verset.
Könny csorog végig a nyakamon. Te rezzenéstelen arccal nézel a szemembe, s megszégyellem magam. Nem kínoz a lámpaláz már, nem dobog hevesen a szívem, csak összeroskadok. Védtelen a szerelem a versben, én alig értem, s te érezted. Rám mosolyogsz, s lelépek a dobogóról, belédtörtem.
Mikor megszünteted lelkemben a huzatot, testedbe költözök, bár már nem élsz. Érzem ahogy fülembe súgod szavaidat, s megteremtetődik a világ, amibe olykor belemenekülök.
Szavalok. S elvesztek minden saját erőt, csak a te energiád tart életben, ereimben keringenek soraid. Véremmé tetted versedet.
Zavaros tekintettel térek vissza testembe, s megdicsérem magam, kivülről néztem. Letörlöm a könnyeimet, s igyekszem felébredni, mert ha túl sokáig alszom veled, talán belehalok, vagy átalszom az életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!