Egy fejetlen baba jut eszembe folyton, ami a medence szélén hevert. Rengetegszer elmentem mellette. Senki nem vette észre, míg végül le nem verte egy zápor, s be nem temette a sár. Senki nem vette az erőfeszítést, hogy megkeresse a fejét, s visszategye.
Hogy tehetnénk vissza egy élő ember fejét?
Késő minden öngyilkosság. Nevetséges.
Kimerengtem magam, belefagyva a tél végső napjaiba. Még a tél is képes meghalni, elhullik a hó, kifárad hideget lehelni az égre.
Maradok én még. Nem untam meg a kínlódást. Sőt, szeretem vezetni az életem, kezemben tartani s játszani vele, oda dobom ahova én akarom, kínozhatom, s visíthatok vele együtt, önsajnálatba merülve.
Kifeszítem minden gondolatom. Amit széttéptem, kavarog bennem. S kialakulnak a furcsa látomások. Látomásnak nevezem, de igazából nincs még tisztességes neve, azoknak a pillanatnyi villanásoknak, amik igazán őrültté tesznek engem.
Rendetlenség. Káosz.
Véresre kapart arcok néznek vissza rám, őrült szenvedéssel szemükben, csípi a könny a sebeket. Szégyellem magam. Úgy sajnálom. Ha segíthetnék mindenkinek, akkor sem tenném, mert önző vagyok.
Beleléptem egy újabb vasárnapba, éjszaka van. Hideg csend, s vakító sötét. S megint egyedül nézek ki a saját fejemből, beleroskadva saját őrült álmaimba.
Néha csak úgy eszembe jut, egy régi év, tele ürességgel, s elmosolyodok. Üresen szebb volt.
Mert megtudtam egyszer, hogy meg fogok halni. Azóta azt várom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!