Éber álom, lefestem önarcképem: szürke foltok, a fekete vízfestéken.
Halni kezdtem,
akkor mikor megszülettem.
Élni fogok,
Halál a végcél, azért hajtok.
Halni kezdtem,
akkor, mikor megszülettem.
Jól csinálom,
közel hozzám halálom.
Élni kezdtem,
akkor mikor hozzád értem.
Élni fogok,
tapintásodért harcolok.
Fájni fog még,
de lassan kezed szemembe ég,
és minden pillantásom tapintod,
amit adtál, vissza nem vonhatod.
Nem szerelem. Ez hatalom.
A világot belülről uralom.
Nem szeretném, akarom,
Nem akarom, megkapom.
Nem álmodom, én megírom,
és eljátszom
saját drámám forgatom,
főszerepben a nyugalom.
A vonalaid.
Csíkok metszik át testedet,
belegubózva lépkedek.
Néha elesek, de rajtad,
érted, hozzád éledek.
Hatalmam a két kezed.
Nem szerelem. Ez hatalom
Minden szépét uralom.
Kapaszkodik, fel, érzéketlen,
érzelmeim szellőjében,
lenge ruhában, vezértelen,
gyorsan, veszélyesen.
Kapaszkodik, gyúrja, húzza,
összetöri, megragasztja.
Kapálózik, sikítozva.
Néha csendes, s dúdolgatva,
húzza magát magasabbra.
Magasabbra, de néha innen,
olyan furcsa,s hihetetlen,
hogy olyan magasan is, ismeretlen,
vonja magát, sérületlen.
Süket vagyok. Bennem rezgő szálak égnek.
S annak hangja, irányítja, szét a szemem,
jobbra, balra. Előre, bólogatva.
A hangok szépek,
tényleg égnek,
s úgy zenélnek.
Zenélnek a szerelemnek,
aki bennem , még mindig csendben,
mászik fel, a végtelenben.
Minden vak volt, olyan üres, idegesítő, hangtalanul hangos, fájdalmas, és fekete. Te álltál a vakság közepén, fehéren világított a szemed, és veled léptem át minden gödröcskémet. Minden szakadékot.
Minden vízen átugrottál velem, akkor is ha féltél, akkor is ha féltem. Mindig hagytad, hogy szemed legyek, mindig kértél, hogy veled legyek, mindig szóltál, hogy eltévedek, s megdicsértél, ha visszataláltam.
Sikít bennem a fájdalom, de olyan csúnya...nem merek ránézni, nem merem megfogni, nem merem megölni, mert még mindig emlékeztet rád.
Vacogtam, egyik éjjel, mikor minden olyan nagyon fájt, és akkor nem hiányoztál. Mert csengett fülemben szavad, láttam az arcod a semmiben, megvigasztaltál.
Most ott állsz egy szakadék elején, és nem ugorhatok veled, nem kerülhetem veled, a saját gödröcskéidet...
Ma felkölt, holnap altat,
kiszivárogtat belőlem , minden szusznyi szépet.
Csak csobog csendben, nyugtatóan,
méreg, a folyóimban.
Párna, ágy, temetés.
Veszett kutyák elől való,
értelmetlen menekülés.
Így sírom ki magamból a mindent.
És remegő világban,
remegő földön állok.
Lábam fáj, szememmel már semmit nem látok,
csak vizes foltokat.
A vizes foltokban, hulló csillagokat.
Így hullik ki belőlem minden.
„Végtelen emberzuhatag”-így tudnám jellemezni a félsziget általános hangulatát. De nem fogom sokat elemezni. Ott csak az érzi jól magát, aki igazán akarja, aki szarul van, és azért megy oda, hogy jobb kedvre derüljön, szart sem kap. Sőt, egyszerű elveszni a tömegben.
A magánynak sokféle változata van, lehetsz magányos úgy is ha 73 ezer ember vesz körül, és lehetsz magányos egyedül. Nem mindegy, hogy a szívedben van-e magány, vagy az életedben.
Amikor a szívben van magány, az gyógyíthatatlan, várni kell míg múlik, vagy együtt élni vele. Ha az életed magányos, az orvosolható, mindig van ember, aki szívesen lépne be más életébe, kérdés, hogy megérdemli-e hogy beengedd.
A tanulság, amit levontam a félsziget alatt, az az , hogy saját magad döntöd el, mit akarsz érezni. Ha akarok bulizok, ha nem, hamar elveszem saját kedvem, és elvonulok. Sajnos nem mindig lehet úgy felturbózni a hangulatot, hogy kitartson egy egész hosszú ugrálós bulira. De a rossz dolgokat el lehet nyomni, nagyon mélyre, észrevehetetlen helyre. És hihetetlen, mi mindent ki nem bír az ember, amiről azelőtt úgy gondolta nem élné túl. És akarattal fogalmazok általánosan, mert mindenki képes rá, attól függően, hogy igazán akarja-e, vagy sem.
Félsziget élménybeszámolót készültem írni, de azt hiszem legerősebb élményem mindig ez marad: a tanulság. Mert mindenhol van tanulság, meg kell tanulni felfedezni azt, figyelni a szimbólumokat.
És sosem dönthet az ember helyesen, valami hiba mindig becsúszik, s ezeket a becsúszó hibákat, ki kell rázni a testből, nem foglalkozni vele, s egy idő után minden űr pótolható, és minden szerelemmel: Egyszer régen egy nagyon kedves történelem tanárom váltig bizonygatta, hogy a szerelem elmúlik, elvesz, és nem lehet visszafordítani. Akkor feleseltem életemben először tanárnak vissza, a szemébe néztem és erőteljes elcsukló hangon mondtam: „Nem igaz!”. Azóta se tudtam bebizonyítani, hogy megtartható-e vagy nem, de nem bánom, hogy így reagáltam, mert ha múlik is, amit ad, amíg tart, egész életed végigkíséri.
Ez is egy félsziget alatt megfogalmazott gondolatom, mert ha néha azt is érzem, hogy kicsúszik minden a kezemből, csak rá gondolok, hogy mit adott, míg kezemben tartottam, és minden bánat fele elmúlik.
Szerintem nem megyek soha többet félszigetre, de elmondhatom, hogy egyszer ott voltam, gyerek voltam, ugráltam, és visítoztam, megfőttem, és megfagytam, éheztem, és jól laktam. Szerettem , és csalódtam, sírtam, és mosolyogtam.
Kicsi betűk sisteregnek ujjaim alatt. Keresgélem, azt a nagy, azt a jó szavat.
Nem találom. Talán mert nem ismerem, vagy még nem tudhatom, miként lehet leírni.
Kimondani, kifejezni.
Csak suttognám, vagy nem is tudom...énekelném,
csendesen, hogy olyan szép.
Nem szép, nem jó,
nem az a szó...
Néha nem ugyanazon a sávon vannak a gondolatok,amik járnak a fejemben, mint amit mutatok kifele magamból, vagy amiről beszélek, amiket inkább emlegetek. A fő gondolataimat jobb szeretem titkolni. Mert megrémiszt talán, vagy mert én sem látom sok értelmét, akkor minek megosztani másokkal? Egyébként némely gondolat, figyelemreméltó, sőt, elgondolkodtató, lehetne rajta töprengeni... . De még mindig szívesebben töprengek rajta egyedül, mint , hogy megosszam mással, és kinevessenek.
Érdekes dolog az ember. Dolog? Ember. Ha egyszerűen próbálom elképzelni, behelyezek egy tükröt gondolatban a testembe, végigszeli, két egyenlő részre osztva azt. Mindkét fele egész más dolgot lát benne. Ha egyszer elbeszélgethetnék úgy magammal, hogy nézzem közben kívülről, és úgy szóljak hozzá, mint más emberekhez, nagyon megrémülnék. Nem azért, mert nem tetszene, sőt, valószínű, hogy szimpatikus lenne, meg is hívnám, egy-két sörre,csak szerintem nem ismerném fel benne magam, azt az énem akivel így, saját testemben társalgok. Megszűröm a szavakat, reakciókat, mikor kivezetem a külvilágba, és ez nem feltétlenül jó.
De képzeljünk el egy világot, ahol az ember nem hazudhat, ahol ugyanaz jön ki belőle, úgy nyersen fogalmazva, mint amit hirtelen felindulásból, összehoz az agya. Világvége.
Kellenek a titkok, mégis rémisztő, hogy köztük kell élni.
Elképzeltem:
Tiszta földön térdepelve, szemed nézem.
Hosszú fényben, csendben, kéken...
Furcsa látomás,
Erősebben, élesebben,
megijedtem.
Elkaptam szemem, s megremegtem.
Érzem kezed, hallom szíved,
Érintetlen.
Majd felébredtem:
Hosszú fényben szemed néztem,
és ott feküdtem: kezeden, szíveden.
Érintettem.
Érzékek szójátéka:
Szememmel csókollak,
szavammal simogatlak.
Számmal nézlek,
kezekkel beszélek.
Mégis féltlek,
és elérlek.
Két árnyalattal beszélek,
De ezer színnel szeretlek.
Parancslakó vagy.
Parancsok rabja.
Parancs a túlélésért,
az átélésért.
Parancs a mondatoknak,a szavaknak, az árulásnak.
Parancs a szerelemnek,
szívek imbolyognak,
mélyen benned.
Eltévednek,
Félve élnek.
Túl sok alvás után, bódító az ébredés. Lágy melankolikus hang suttogja fülembe, hogy tegyem vissza a fejem a párnára...csak pár percre. Engedelmeskedek. S míg játszadozom saját józanságommal, estén kapom magam.
Este van. És ülök egyedül, magányban, párnámmal sugdolózok. Majd megcsiklandoz valami zene , fel húzom hangerejét, s elveszve szipogásom hangjai, az ürességbe tűnnek.
Táncolni szeretnék, vagy énekelni, de valamit igazán jól csinálni, valahol, valamit élvezni, valamit jobban kívánni, mint az alvást.
Minden szép, és minden fájdalom,
magamba ragadt ártalom,
Hova mész?, Kinek éhezel?,
Kitől félsz?, És kit kérdezel?
Milyen más, hogy én hiszek
milyen más, hogy ha más hiszi.
Mennyivel jobb, hogyha szeretek,
mint az, ha szeret valaki.
Nekem bú,
neked káröröm,
lassú szél, puha rétözön.
Kevés lét, sok-sok kínhalál.
Hol az Isten?
Hol a láthatár?
Nem említem nevedet.
Nem elevenítem fel, egyetlen egy emléked.
Nem sétálok, ahol fogtam rég a kezedet.
Semmit nem csinálok, hogy ne halljam a szívedet.
Mégis megőrjít dübörgése.
Hova lett a fél szemem?hova lett el mindenem?
Minden szakadt, minden fáradt.
Mindenben sóhaj, és kétszínű bűnbánat.
Fázik a kezem. Fázik minden könnycseppem,
megfagyva hull államra.
Hogy takargattad a szívem...
hogy, soha ne fázzon, hogy ne féljen.
Mibe süllyedt bele minden reményem?
Csak szuszogok.
Élettelen állatok.
Tengerzaj. Hullámok.
Vizes a szemem. Megfázok.
Hiányod.
Fakó ruhás táncosok. Fekete morajok. Forró szólamok.
Szélben sírok. Hadd száradjon arcomra szíved dübörgése.
Minden bevégződik , mint a mese:
Fele igaz, fele álom, ha elhiszed, azt se bánom.
Amikor még nem láttam a színeket, nem féltem attól, hogy séta közben pocsolyába lépek. Lehet az egy gödör is, csak egy mélyedés az úton. Fekete folt.
Nem féltem, hogy kikopik bármi éles a szeretteim tekintetében. Mindenkinek ugyanolyan szürke volt a szeme. Ha szeretett, ha nem.
Amióta látom a színeket, félni kezdtem. Kikerülöm a pocsolyákat, és nagyon érzem ha valaki csillogó szemmel szeret. Azt is aki nem.
S vajon jobb az, ha félek, attól amit tudok? Vagy maradtam volna tudattalan, fakír.
Soha nem tudom eldönteni előre a jó lépéseket. Soha nem is tudtam, és zsigerből csak rosszat csináltam. Másnak is, magamnak is, szinte mindig.
Azt mondták a minap, hogy nagyon a föld alatt van az önbizalmam, és tegyek ellene. Szeressem magam, keressek magamban szépeket. Kívül is, belül is.
Megálltam a tükör előtt, mint egy rózsaszín pólós buzi a dolce&gabbana kirakat előtt, és bámultam magam. Részletesen. Lábujjkától koponyáig.
„Szép vagyok. Semmi bajom magammal. Butaság, van nekem önbizalmam, árad. Egyébként is, már egyszer megtanultam, hogy soha ne adjak más véleményére. Mit tudhat arról, hogy nekem mekkora az önbizalmam?”
Megfordultam, kiléptem az ajtón, tettem pár őszintén önbizalomtól áradó lépést, a lépcső felé, és szabályosan lehasaltam a lépcsőn. Mindez természetesnek tűnt, káromkodtam, felálltam, és mentem tovább. Későn esett le, hogy abban a pillanatban mi forgott le az agyamban.
„Szerencsétlen vagyok, tökéletlen.F*szomba! Még egy k*rva lépcsőn se tudok lemenni normálisan. Kövér vagyok, a lábaimat nem tudom tenni egymás után, akadnak össze, mert úgy megyek mint egy defektes traktor. Megint egy kék folt a lábszáramra, mert nem elég, hogy nézhetetlenül ronda, még színes is legyen.”
Sírt a lelkem. Zokogott. És én legyintve tovább cammogtam, mint egy defektes traktor.
Mert mindenkinek van önbizalma, csak próbára ne tegye.
Senkinek nincs nagy elve,
csak kihaló herélt eszméje.
Senkinek nincs nagy lelke,
csak,egyháza, sírköve.
Senkinek nincs esze,
csak papírokra vésett ismeretlenje.
Senkinek nincs szíve,
csak önző kiegészítője.
Senkinek nincs otthona,
csak a megszokott négy fala.
S kinek mi a szívügye...?
Senkinek nincs semmije.
Súrolja lábam a remegő földet.
Izzik a talpam.
Elfárad tekintetem, tűzzé lobban.
Hova szivárog vérem?
Eltévedtem magamban.
Dübörög szavamban az élet.
Most már nem félek.
Nem mozdulok, és semmi mást nem kérek.
Pirkadat,szuszogó bogarak,
messze ásítás, félő harangzuhatag.
Rám ömlő levegő hamisan sistereg.
Szememre fény nyalábok érkeznek,
de ott még mindig úszik a te fényed.
Úsznak, néha el-el révedeznek,
kérdezgetnek, feleselnek,
csókolóznak, szeretkeznek...
Majd pillanat: felnőnek,
nagy tavakban időznek.
Izzó parazsat simogat a láng,
fonalam kezemen.
Kezemen fonalam,
napom az éjjelem.
Messze virágok, közel fapapucs,
édes ébredés,
szájamon nincsen rúzs.
Lebegek ide-oda,
körforgás.
Ló-tanoda.
???
