Amikor még nem láttam a színeket, nem féltem attól, hogy séta közben pocsolyába lépek. Lehet az egy gödör is, csak egy mélyedés az úton. Fekete folt.
Nem féltem, hogy kikopik bármi éles a szeretteim tekintetében. Mindenkinek ugyanolyan szürke volt a szeme. Ha szeretett, ha nem.
Amióta látom a színeket, félni kezdtem. Kikerülöm a pocsolyákat, és nagyon érzem ha valaki csillogó szemmel szeret. Azt is aki nem.
S vajon jobb az, ha félek, attól amit tudok? Vagy maradtam volna tudattalan, fakír.
Soha nem tudom eldönteni előre a jó lépéseket. Soha nem is tudtam, és zsigerből csak rosszat csináltam. Másnak is, magamnak is, szinte mindig.
Azt mondták a minap, hogy nagyon a föld alatt van az önbizalmam, és tegyek ellene. Szeressem magam, keressek magamban szépeket. Kívül is, belül is.
Megálltam a tükör előtt, mint egy rózsaszín pólós buzi a dolce&gabbana kirakat előtt, és bámultam magam. Részletesen. Lábujjkától koponyáig.
„Szép vagyok. Semmi bajom magammal. Butaság, van nekem önbizalmam, árad. Egyébként is, már egyszer megtanultam, hogy soha ne adjak más véleményére. Mit tudhat arról, hogy nekem mekkora az önbizalmam?”
Megfordultam, kiléptem az ajtón, tettem pár őszintén önbizalomtól áradó lépést, a lépcső felé, és szabályosan lehasaltam a lépcsőn. Mindez természetesnek tűnt, káromkodtam, felálltam, és mentem tovább. Későn esett le, hogy abban a pillanatban mi forgott le az agyamban.
„Szerencsétlen vagyok, tökéletlen.F*szomba! Még egy k*rva lépcsőn se tudok lemenni normálisan. Kövér vagyok, a lábaimat nem tudom tenni egymás után, akadnak össze, mert úgy megyek mint egy defektes traktor. Megint egy kék folt a lábszáramra, mert nem elég, hogy nézhetetlenül ronda, még színes is legyen.”
Sírt a lelkem. Zokogott. És én legyintve tovább cammogtam, mint egy defektes traktor.
Mert mindenkinek van önbizalma, csak próbára ne tegye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!