Kimosott az eső belőlem mindent. Örömöt, haragot, félelmet, bánatot. Csak valami zene szól bennem, csendben, ritmusosan, s ráépül szívverésem,és szuszogásom is.
Egy padon ülök, alattam a város. Kezemben egy cigi, mellettem egy üveg víz,és belezavarnak az esőcseppek a zenémbe.
Behunyom a szemem, és kitárom a kezeimet, megfeszítem, annyira amennyire csak bírom, és repülni próbálok. Zuhanok.
Valahol, egy más városban, vagy más országban, egy apró zömök bácsit, ugyanígy, egy padon ver az eső. Nagyon örül neki, mert nem látszanak így a könnyei, hogy is nézne ki... . Majd mikor elállt az eső, felállt, megrázta haját, és szakállát, s gyors léptekkel hazaindult, mosollyal az arcán.
Megbotlott egy kőben, a nagy igyekezetében, és hatalmasat káromkodott(azt már nem tudom milyen nyelven) . Szétnézett idegesen, hogy ki hallhatta ezt, majd mikor látta, hogy senki nem figyelt rá, arrébb rúgta a követ, és még nagyobb mosollyal az arcán tovább sürgette lépteit.
Senkit nem érdekelt, hogy miért sír, vagy káromkodik, hogy megázott, mert nem volt ernyője. Az se érdekelt senkit már, hogy pár lépéssel a házuk előtt összeesett, és meghalt. Későre is vették észre, már nem a mentő jött érte.
Zuhanok. A zeném repít, kicsit félek is, hogy egyszer majd kikapcsolódik bennem, és újra a csendben kell ülnöm. Az eső egyre erősebb, a zene is hangosabb lett. És én egyre gyorsabban zuhanok.
Üresek az utak. Néhány autó, átsüvít néha, de alig észrevehetően a hatalmas zuhogásban. Egy apró kislány, rózsaszín esőkabátban, egy kék labdával, behúzódott egy eresz alá. Egy fabottal próbálja kilyukasztani a labdát, de már annyiszor beletörte. Ha arra jár egy ember néha, felpattan és dobigálni kezdi, vidám kacagással. Aztán, ha újra nem látja senki, mint egy gyilkos, úgy gyötri a labdát, a kérges botokkal, a sár úgy ragad kezére, mint a vér. Talán utálja azt a a labdát, talán csak kíváncsi hogy mi van benne, vagy egyszerűen vágyat érez az iránt, hogy tönkretegye. Bármit is akar, azt nem szeretné, hogy bárki észrevegye. Már annyira darabokra törött a bot, hogy nem volt mit kezdjen vele. Így felállt, belenézett mélyen még egyszer az esőbe, hatalmas fájdalommal, az őszinte szemeiben. Kiszedte haját az arcából, és messze rúgta a labdát, majd befordult az első sarkon, és eltűnt. Senki nem fogja tudni, hogy hagyta el a labdát, vagy hogy mi az a sok botdarabka az eresz alatt, összetörve,halomba rakva. Mert egyszer ő is megtanul hazudni. Úgysem értené senki, ha megpróbálná elmagyarázni.
Zuhanok. A zeném csendes... És benne van saját magyarázatom, értelmetlen tetteimre. Csakhogy, azt sem fogja megérteni soha senki. És nem is akarom hogy megértse bárki, mert nem tudnám elmondani.
Egyszer eláll az eső, én felállok, otthagyom az üres vizes üveget, és a csikket a pad alatt, senkit nem fog érdekelni, hogy azt ki hagyta ott, és miért. Hazasétálok, és anyám szemébe mosolygok. Már nem fog szólni a zeném. Csendben élem, monoton életem. És néha jól fog esni, ha újra elered az eső...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!