Monológok

Dühös

Egyetlen mozdulatoddal szétvertél mindent. Részeg voltál, idióta! Azt hiszed, mindent tudsz, hogy minden más, amikor azt te magyarázod, hogy mindenki elhisz mindent, amit mondasz. Nem tudsz semmit. Semmi vagy.

Egyszer elmondtam már neked, hogy hagyd abba ezt a kétszínű mellveregetést, mert semmi értelme. Tényleg, semmi értelme. Magadat rombolod, azzal, hogy kiüríted az agyad, és idiótaságokkal pakolod tele. Majd csodálkozol, hogy innod kell, hogy kicsit felejtsd, azt amit már nem bírsz józanon kordában tartani az agyad végtelenül vékony, és halovány tekervényeiben.

Szedd össze magad!

Napok telnek el úgy, hogy nem vagyok képes megmozdítani a lábam, anélkül, hogy ne jutna eszembe, hogy mekkora idióta vagy. Ez azért szomorú nem? Én szerintem az.

Nem mintha érdekelne, hogy mit csinálsz, mert úgy igazából, nem is látom, és nem is tudom, csak érzem, észlelem, és tapasztaltam.

Én egyedül forgok körbe-körbe, az élet körhintáján, ami elég szívás, mert félek a körhintáktól.

És amikor megállok néha, és szétnézek, olyan szépnek találok mindent, csak ne lennének, olyan selejt emberek körülöttem, mint amilyen te vagy, mert olyankor leszállok a körhintáról, megmozdítom a lábam..és tessék! Megint eszembe jut!

Na, lényegtelen, az egyetlen valóban fontos dolog, és említésre méltó, az az hogy mindent, és mindenkit meg lehet váltani, csak akarat kell hozzá. Kérdés, hogy létezik-e olyan ember ezen a földön, akinek lenne annyi akarata, amennyi ehhez a merőben fontos merénylethez szükséges. És, nem hiába neveztem merényletnek, mert bizony, az olyan súlyos eseteknél, amik ténylegesen segítségre szorulnak, gyilkosság kell, bűntett. Persze nem a szó szoros értelmében, csak úgy, képletesen...

Nehéz , nagyon nehéz, átnézni az ilyen dolgok felett, de ha megtanulod kezelni saját dühödet, egy idő után elenyészik, és fölöslegessé válik. Te már fölösleges vagy számomra, idegesítően fölösleges. Semmi.

Szerelmes

Nehéz levennem a kezem az arcodról. Nehezen is szuszogok olyankor, olyan erőteljesen koncentrálok, hogy meg ne fullasszalak, véletlenül, csak mert jól esik.

Szépen csillog a nap a vízen, s ilyenkor mindig az arcod jelenik meg a tükrében, csillogásnyi időre, majd eltűnik.

Olyan jó, hogy ilyen szépen simogat most minden lassú, kényes gondolat, hogy ilyen szépen fekszem rá a szélre, lassan hömpölyögve, sikamlós, és pordús áradatában. Keresem a kérdéseket, mert mindenhol csak válaszok vannak.. Értelmetlen nagy boldogság, értelmetlen nagy tisztaság, és felhőtlen, tüzes ég. Szabad szél. Keserű, és savanyú szavak, amik beleolvadnak édes gondolataimba, fűszerezve az ízrengeteget, amiket kiváltasz belőlem. Mit kivált az arcod a vízen, vagy a szemed a szélben, mikor elém villan,és tudom , hogy csak képzelem, de elmosolyodok. Jól esik , képzelődni, behunyt szemmel apró foltocskákat kergetni pupillám redőiben.

Nem tudom meddig tart még bennem, hogy ilyen eseménytelenül fekhetek a vízen, és azt sem tudom meddig tart, míg ilyen szépen araszol bennem a türelem, de most így azt hiszem, minden porcát kiélvezem...

Elalszom...megéheztem.