Pillangóélet

Van egy pillangó-faj, amelyik miután kikelt gubójából, alig egy hetet él, és elpusztul, táplálkozik, szaporodik, majd eltűnik, és hátrahagyja szépségét, arra, akinek tovább adta. Nem panaszkodik.

Az emberek rengeteget élnek, túl sokat, mégis panaszkodnak, életük minden napján valamiért, és folyamatosan félnek a haláltól. Siratják a halált. Siratják azt is aki meghal. Pedig szerintem egyértelmű, hogy valami sokkal szebb van a halál után. És az élet, amit az ember a földön él, csak arra van, hogy megmutassa szépségét, továbbadja, majd eltünjön.

Az ész, ami arra készteti az embert, hogy folyamatosan többet hozzon ki abból, ami eredetileg megadatott neki. És folyamatosan többet akar tudni. Miért nem esik le senkinek, hogy minél szebbé akarják tenni a földi életet, minél egyszerűbbnek annál elcseszetebb lesz? Régen, nem volt ennyi gond, ennyi panasz, ennyi öngyilkosság, és nem fedett minden embert védőburok, ami mögé berejtőzik, és játszik a saját érzelmeivel, hogy „meg ne bántódjon”, csak mert őszinte.

Nem sírtak naponta mert nem írtak vissza az smseikre, vagy nem bökték vissza facebookon, vagy mert a pasija a tüctücbe részegen egy másik csaj ölébe kötött ki. Divat lett, a kevés gyerek, és a válás. A házasság lassan szégyenné válik, és semmit nem hagytak abból, amit az ember annak idején, igazán élvezett, őszintén.

Nincsenek kézzel írott levelek, nincsenek hatalmas bálok, nagy báli ruhákkal, amiért hónapokig izgulhattak.

Nincsenek fonók, ahol leejtheted a zsebkendőd, hogy megnézd, az a fiú adja-e vissza akit szeretsz. Esti séták, naplementék, lassú hetek, amikor egyetlen egy gondolaton addig merenghettél amíg akartál, nem szólt közbe ezer más, amiről muszáj gondolkodni, ha akarsz, ha nem.

A pillangók nyugodtak. Akkor is nyugodtan röpködnek, amikor halálukon vannak. Mert nem ismernek minden szart, ami körülveszi őket.

Néha belegondolok, milyen is lenne, ha születésemkor, már kikerültem volna ebből a fertőzésből. Ha tisztán élhettem volna le az életem. Valahol messze, távol a civilizációtól. Ez a kép, mindig felvidít: Egy erdő, érintetlen. Magas fákkal, közepében egy nagyon apró patak, tiszta ivó-vízzel. A patak partján, apró faház, pirospöttyös függönnyel. Kiülök a patakpartra, hagyom hogy mossa a lábam a víz, és hatalmasat szippantok a levegőből, és átjárja az agyam ezerféle szép, mert nem ismerném a tudományt, nem ismerném a génmutációs pókokat. Nem tudnám mi az, hogy betegség, nem félnék a sötéttől, nem riasztana semmilyen rémtörténet, nem álmodnék rosszakat, mert nem lenne az agyamban semmi fiktív elrettentő kép, csak az ami puszta, egyszerű, tiszta, és valóságos, eredeti, és őszinte. Nem ismerném a fájdalmat, csak a fizikait. Ha meg egyszer meghalnék, nem azzal a tudattal hunynám le a szemem, hogy jaj, mi lesz most velem, hanem elaludnék, csendben, mosollyal az arcomon, és úgy érezném, megtettem, amit megtehettem, mert nem feszítene mindenféle felelősség, és bizonyítási vágy.

Néha elkap az a tiszta őszinte érzés, s néha az is sikerül, hogy első ösztönös gondolataimat megtartsam, még mielőtt túlkomplikálnék mindent. S olyankor akkora sikerélményem van, és olyan embernek érzem magam.

Lehet, hogy nem adnék fel mindent amit tudok, csak hogy pillangó lehessek, de az biztos, hogy szívesebben élnék néha csak egy hetet, de azt felhőtlenül boldogan, mint végigkínlódni egy életet, úgy, hogy tudom, soha nem lesz igazán értelme semminek.