Arra gondoltam, hogy összegzem eddigi életem, hogy ne tűnjön, olyan elpazaroltnak minden, most, hogy nem látom semmi értelmét a jövőmnek. Nekikezdtem. Először táblázatot csináltam, évekre osztva, de nem tűnt jó ötletnek, mert nem tudom besorolni a régi eseményeket. Aztán elkezdtem írni, mesélni magamnak, gyerekkori emlékektől... De nagyon fájt sok minden, fájt emlékezni sok mindenre, és olyan foltok vannak az életemben, amire már emlékezni sem tudok, annyira elnyomtam magamban, és talán jobb is ha ott marad, mélyen.
Így csak ültem, elmeredtem valahova messze, míg észre nem vettem magam, kirohantam, és leültem friss levegőt szívni. Nehezemre esik a tükörbe nézni. Nehéz most minden.
Kapkodtam a levegőt, és nyugtattam magam, hogy ezután jön a lényeg...de a lényegnél mindig el akadtam. Tulajdonképpen mit is akarok most én? Mi lesz velem? Így, hogy én, saját magam is semminek tartom. Ki fog komolyan venni engem? Vagy mi lesz az, amit majd komolyan végig tudok csinálni?
Nehéz átélni minden pillanatot, eddig is nehéz volt, csak valahogy nem törődtem vele, mert minden meg volt írva előre, az óvoda, az általános iskola, a közép iskola, a szerelmek, s bánatok, mindegyikről tudtam, hogy meg kell, hogy éljem, és túl fogom élni, vége lesz. Mert ezt mindenki végigcsinálja.
De most már nem tudom elképzelni semminek a végét, mert nem látom az elejét sem. Félek elveszíteni bármit, bárkit, a mostani életemből, de legjobban magamtól félek, attól, hogy magam hagyom el valahol, aki eddig voltam,akit megszoktam, a tulajdonságaimat, elveimet, gondolataimat...
Így csak tovább merengek, és meredek magam elé, valami csendes Radiohead-et hallgatva, félve a jövőmtől, remegek, és visszaszáradnak könnyeim a szemembe. Egyszer sem hagytam még, hogy emiatt kicsorduljon úgy igazán. Mert tudom, hogy ezt is meg kell éljem, és ha most elkezdek sírni, soha nem lesz vége,és végigzokogom az életem...
Csak lenne még kicsi időm, míg így élvezhetném az életet, gondtalanul, amíg még gyerek lehetek, gyerekként lehetek szerelmes...
És minden gondot, váll-rendítve gyerekként oldhatnék meg. S ha valami fájna, sírnék, addig míg valaki észreveszi, és megvigasztal.
Mi lesz, ha már soha nem fog senki, úgy megvigasztalni, mint egy gyereket? Ha soha nem fog senki úgy szeretni, ártatlanul,mint egy gyereket?
Ezért nem akarok a tükörbe nézni, nem akarom a hajam megfésülni, nem akarok felöltözni, és elindulni...Egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!