Bősz óceán mindkét szemed,
megfullaszt, s sós vízzel itat,
bár állíthatnék rá hidat.
Mindig szomjan hagy tekinteted.
Szomjúságom csak növeled,
néha kicsavarom szavaidat,
hogy enyhítse szomjamat.
És rá szeretem szemeidet.
Patak meg tenger is voltál
és hogy óceánná nőtted magad bennem,
minden kis forrásod, a szívemhez talál.
Ha úszom benned, nem riaszt a halál,
szemed itat, és ad ennem,
üvölt a szerelmem, csendben, mint a néma sakál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!