Ki vagy?:)

Hodgyai Csaba - Ki vagy? by Hodgyai Csaba

Reply:

Fényízű maradt az éjszaka.

Csillagok habja súrolja, arcom vonalát,

s te beleőrölted magad, szemeimbe,

s beleolvadt romjaid hullanak könnyembe.

Mégis egészben öleled át sóhajom.

Véremben ugrálnak,szavaid kortyai,

s foltozzák az utat,

amin éltem száguld.

A zenédet hallom,bizsergek.

S álmokat festek,koponyám belső falára,

apró tengerek, mellettük hatalmas lelked,

s egy égő tűzcsóvából,kinő szerelmem vára.

Abban lakom,

szemed fényére néz, hatalmas ablakom.

gyújtom meg gyertyám, a sötétben,

fénye mellett, hiányodba porladok,

s lángjában, emlékekbe olvadok,

viaszcseppekben félelmem.

Arcod fekszik arcomon,

mint lemenőben a nap,

a dombokon.

Átvilágít, szinte éget,

majd eltűnik.

Kezedet várom.

Erősebb hiánya,

mint saját halálom.

Ars Poetica (Képzeletemhez)

Pecsét. Elveszi eszét, a letét,

amit kapargatott összevissza,

hogy ki ne rúgja, élte bankja.

Mert hát, támogatja,

aztán szépen seggbe rúgja,

hogy nehogy itt tán másképp legyen,

mint kint, a való-életben,

hol már annyira unnak élni,

hogy tévébe azt kell nézni,

más mennyire tud, szerencsétlen,

a világgal összemenni.

Pecsét. Eteti szemét,

hamis túlszéppel,

s nem tudja ép ésszel,

felfogni, mi szemét...

mit elé vetít a gép.

Kapcsold ki!

Pecsét. Szavam tán merész,

néha kezedhez elérsz,

mikor nevemet olvasod.

Mert szép, amit utána látsz,

egy vers, vagy csak egy írás,

ami elég,

hogy utolérjen a sírás,

vagy ne unjad annyira azt a két percet,

amikor durván eluntad a létedet.

S tudod, hogy milyen jó,

hogy a szemedben ott a szó,

s sérti, mint csipet só,

amit az én kezem tett bele,

s én lettem, szemednek szava,

s úszok, abban minek neve: lelkednek tava,

s néha fullaszt meg a víz melegje,

olyan mély, és nagy a medre.

Én írom le életed, te Esztelen Képzeletem,

kit most szólítok, csendesen,

utalva, e versemben.

Mert mit írok én,

az nem képzelt kép, nem számbarágott szószedet,

nem hamis istenfélelem,

sem pénz, sem értelmetlen baj,

ami olvasás után, nem lesz más,

csak szádon egy szomorú sóhaj,

vagy mélyebben, egy újratöltött óhaj.

Nekem a kezem magasabban ír,

szinte szakrális, mert erős

hatalommal bír.

Nincs versemben hős,

nincs szavamnak túl sok szépje.

Kopottá pattogtatom billentyűzetem,

akkor se lesz más egyetlen nézetem,

sem.

Pecsét.

Megjelzi eszem menetét,

hogy mikor számon kéred rajtam,

tudjam,

hogy a pecsétet, e versben, szerződéssé írtam.

Én sose tudom, mit miért írok,

mégis szavakkal tartozok,

csak neked, édes képzelet,

ki teherbe ejtetted szavaimat.

Felnőtt, vagy elnőtt?

Nekem mindig fájt, ha arra gondoltam, hogy egyszer felnövök. Úgy igazán.

Sokkal magasabb nem lettem, mint akkor, talán nem is változtam olyan sokat külsőre, de kicserélődött bennem minden, s úgy érzem, nagy része nem a jobbik verzióra. De, most mikor először totyogtam el az első tanár házához, hogy énekeljek neki, az osztállyal-mert elmegyek, mert itt hagyom, mert talán soha többé nem látom, (meg mert ad ingyen piát)- akkor éreztem először, hogy valami felnőtt bennem. Gondolkodtam utána sokat az okokon, hogy mi váltotta ki belőlem, ezt az iszonyú erős érzést, de azt hiszem még nem jöttem rá. Talán az, hogy tele vagyok idegesítő és homályos jövőképekkel, és tudom rendszerezni őket, és el tudom pakolni, akkor ha épp nincs szükségem rá, nem nyomják folyton, minden percben az agyam. Régen nem tudtam ezt megcsinálni, pár gondolatom volt, ami jelentős, és azok folyton ott lebegtek előttem, nem hagytak tovább gondolni, vagy másképp. Most tiszta vagyok, és nyílt, és valószínű, hogy bűnösebb is, meg nem annyira naiv, de ettől függetlenül, visszasírom ezerszer a gyerekkorom.

Hiánnyal töltődök fel minden nap, minden órában egy kicsivel többel, mert lassan érzem, ahogy kicsúszik a kezemből a póráz, ami a stabil földhöz köt, lassan magamra maradok, a szennyes, őrült, és veszélyes földgolyón.

Nem lesznek felmérők, hogy izguljak értük, és az legyen a legnagyobb problémám, nem lesznek tanárok, akik szidjanak, és védjenek, nem lesznek barátok, csak páran, akik körülvesznek, nem lesz több fejetlen buli(mert, na, ha akarunk ha nem, komolyodunk), és nem lesz soha többé már annyi mosoly bennem, mint az elmúlt, 18 évben, talán összesen nem lesz annyi az egész hátralévő életemben.

A szerelem se lesz már soha olyan naiv, és gondtalan, mint az első/k, nem fogok soha többé úgy bízni, mint akkor, mikor még hittem, hogy minden szép lehet, csak akarnom kell.

Nem fogok soha többé úgy hinni, mint gyerekként, mikor lefekvés előtt istennel beszélgettem, s könnyes szemmel kértem, hogy küldjön nekem egy olyan kis glóriát, mint ami az angyalkáinak van, mert hosszú a hajam, és szerintem jól állna..., vagy amikor a templomban minden képre azt hittem, hogy olyan még csak a mennyországban van, s ha beléptem, azt hittem, hogy ott minden szeplőtlen, hogy a színek is istentől vannak, hogy ha ott bent vagyok, kint megáll a világ, s csak az számít, semmi más. Soha nem fogok már hinni benne igazán.

Nem lesznek hatalmas dobbanások a szívemben, ha játszhatok valakivel, vagy ha játszani akar velem valaki, nem találok már soha semmit olyan érdekesnek, mint akkor, mikor mindig valami új az utamba állt.

Soha nem leszek már igazán boldog, csak ócska másolata leszek a kicsi önmagamnak, az őszintének, aki néha még sír bennem, de már teljesen védtelen.

És ez fut le gyorsan a szemem előtt mikor éneklem, hogy „Nos habebit humus ”(véget ér sok álmunk), és hirtelen égni kezd bennem minden, s viszket minden porcikám, mert nem, még nem akarom, maradnék, de tudom, hogy úgyis el fogok menni, és a legrosszabb, hogy fogalmam sincs hová.

Egy kis egoizmus, lelked margójára

Én tudom, miért tesz napot az égre a fény,

én tudom honnan a jön a sötét,

s azt is tudom, kinek áll meg a szél,

s érzem, ha erősen fúj, mert valamit remél.

Nekem sok van, olyan ami bennetek nincs,

nekem szavam van, bár hitelem nincs,

Én érzem azt, amit sokan nem is látnak,

én tanulom azt, amit még mások nem is tudnak.

Én vagyok Az, ami nincs Más,

s nem is lesz, amíg itt látsz.

Bennem percenként gyúl ki egy élet,

s ha kell, percenként gyilkolok.

Nekem szemem van, s benne lélek,

tudatom, érvek, szavak, és okok.

Nektek csak két pont,az agyatok elején...

s ha megkérded: Miért vagyok ilyen szerény?

Gondoltam, azt reméled,

hogy majd a magasból visszanézek,

hogy törölgessem könnyedet,

mert egyetlen pillanatban, megnéztem a nevedet.

S leírom, hogy tudjad, kinek szól az üzenet,

leszarom a szavaidat,

s ugyanúgy a hitedet.

Én leszek, s én vagyok, az utolsó szó,

minden ember, minden mondatában.

S remélem egyszer megfordul a pici agyad, apró tudatában,

hogy senki vagy, s az is maradsz,

amíg engem, dicsőít, a fennkölt isteni malaszt.

Bocsánat, hogy elszedegettem,

minden gondolatot, mit termelt benned az élet,

bocsánat, hogy rímbe beletettem,

az összes pici érvet,

amiért azt hiszed, hogy más felett élhetsz.

Tőlem bármit, csak -emberséget- nem kérhetsz.

Mert amíg engem földbe tapos a szemed,

erőt nyerek, hogy szívembe vésselek,

s ha csak egy alkalom lesz rá, hogy kinevesselek,

tőlem ott lehet Jézus is,

én megköveztetlek.

Az összes beképzelt idiótának,akik akaratlan megfordulnak az életemben.

Panaszkönyv

Én kérem szépen, panaszkodni szeretnék!

Tudja a fene, hogyan is szokták ezt csinálni, én azt tudom, hogy itt ez a könyv, bele írni lehet, azt írja rajta hogy panasz. Nekem panaszom az volna!

Panaszkodnék az életemről, de nem lenne elég hozzá ez a pár kopott papírlap, így csak annyit írnék...miért hagytátok, hogy megszülessek? Miért mondtátok hogy éljek? Miért engedtétek, hogy szeressek? És legvégül, miért kértétek, hogy ezeket mind, teljes testemmel, lelkemmel, megéljem?

Most csak úgy sínylődök, mindig, új, meg új okot kapva arra, hogy van itt értelme létezni. De aztán mindig ott kötök ki, hogy nem baj, más is végigcsinálja, nekem is menni fog. De megéri így leélni az életet? Megéri ezért hagyni lebegni magamban a lelkemet? Mert szegény csak nyomorog, s éhezik folyton, s nekem már nem jut, csak könny, s szabadság helyett, korom, ami befeketíti minden kicsi mosolyom, amitől úgy érzem, talán lenne okom. Okom mire? Lehetetlen. Ezzel panaszom lezárom, remélem tudomásul vették, választ nem várok, csak változást, vagy egy okot. Hogy mire? Az döntsék el, légy szíves maguk.

Szép éjszakát.

Borókának

Sors-súgó

Kezedre írtad sorsomat, s onnan súgsz nekem.

Benned megvan mindenem,

ha szemedbe nézek, szememet nézem.

Csak maradj úgy mellettem,

hogy akármikor nyakadra sírhassam félelmem.

Neked nem fáj egyetlen gondolatom sem,

te érzed, miért sír bennem minden,

mikor megremeg a kezem.

Elég egy apró mosoly, amivel oldalakat írsz bennem,

elég egy gyenge szó, s megforrasztod életem.

Keresem arcodon, néha, azt a lapuló csodát,

amivel átsimítod gondjaimon, a gyászruhát.

Keresem fejeden, néha, a glóriát,

amitől így kinyitod bennem, az idilli hisztériát.

Mert úgy tudom rádsírni szívemet,

s úgy tudom szuszogni benned kéjemet,

s úgy virít arcomon a szeretet,

hogy néha nem hagy nyugodni a képzelet,

hogy más vagy, mint a közkeletű tömeg...

Benned valami istennő feszeng.

Csak maradjon szemem a szemedben,

hagyjad a sorsom ott, a kezeden,

s súgjál nekem,

mert az én színpadom komor,

s nélküled kialszik a reflektor.

Álomkeverőpult

Bizonytalan volt szememben a fény, mikor saját késem vettem el kezemből.

Feszült volt a levegő,

apró kék szilánkok álltak fülem mellet,

jelezve, hogy mozdulatlanná tett,

saját merev feszültségem,

s bizonytalan istenképem.

Mégis imádkoztam, egy távoli kis kápolnában,

ajtaja nem volt, ki-be járt rajta, élő, s holt,

s mikor eleredt az eső,

apró tócsákat szőtt,

körbe a padló lyukakban.

Ezután sokat táncoltam,

valami régi erkölcstelen klubban,

meztelen voltam, mű-vigyorogtam.

S aprópénzzel a kezemben,

valami romlott ételt vettem,

egy lerobbant benzinkútnál.

A perselyem, összetörtem egy régi szerelem fején.

S lentről néztem, pokolból,

hogy hűl ki szememben a remény.

Majd tiszta tócsából ittam az erdő szélén,

és a sátánnal pókereztem a Hősök terén.

S elnyertem saját lelkemet,

s betöltöttem vele az egész világegyetemet.

Kívántam saját vezeklő testemet,

ahogy ostorral csapdostam hátam,

s sikolyaimmal mindig arcon találtam,

azt ki éppen nevetett.

Kívántam, mert rátaláltam,

arra akit éppen vártam,

szép volt bennem minden érzés,

s válaszokkal minden kérdés.

Vérrel mostam meg arcom,

és elvesztettem a hangom,

majd saját anyám, mély ölébe,

kiszálltam, fel, valahova az égbe,

vagy talán le a mélybe,

de elhagytam porladó lélek tutajom,

s beszívott valami magasabb birodalom.

Napló.5.

Vannak ezek a problémák... benned van és nem ismered fel,s hagyod hogy úrrá legyen rajtad. Vagy nincs is benned semmi, csak hiányzik a csavar a feltűnően nyugodt életedből, s bele kell mászni feltétlenül. Ismerős mindenkinek, mert létezik-e ember problémák nélkül? Vagy létezik-e perc az ember életében mikor nem nyomja az agyát valami frusztráló selejt gondolat? Ezek költői kérdések, mégis tudjuk rá a választ.

Naplóm, egy régi bejegyzésében találtam egy érdekes mondatot: „úgy döntöttem nem leszek ember, mert ami emberi az mind kopott, s néha közelebb állnak hozzám az állati ösztönök, mint az agyonkomplikált világi törvények, és íratlan szabályok.”

S most saját magam szórakoztattam el, a múltbeli gondolataimmal. Meglepően tisztán láttam akkor. Nem mintha most nem lennék tiszta, csak zavaros bennem minden, így, hogy egy egészen új, vakítóan fehér lapra kezdtem írni az életem, s félek hogy elírok valamit, vagy foltot ejtek rajta.

Szeretem a napokat, amiket megélek, szeretek minden szót amit kimondok, szeretem azt is, hogy néha butaságokon jár az eszem ha sétálok hazafele s elmerengek, s olyankor elmosolyodok, hogy egyetlen gondolatom sem tud igazán negatív lenni már. S ezeket a butaságokat is szeretem, a hibáimat, amiket elkövetek, s azt is szeretem ahogy rágom magam rajta, míg észre nem veszem, milyen jót okultam. Szeretem, hogy nem tanulok, de még így is meg tudom nyugtatni magam ész-érvekkel, hogy okos vagyok, tudok, és fölösleges , hogy mellőzhető dolgokkal töltsem meg a kincset érő agyamat.

Ha elalszom, és gyors készülődésemben felforgatom az egész szobám, majd átúszom a ruharengetegen, és elkésem a buszt, aztán nagyokat káromkodok magamban a buszmegálló sarkán, olyankor is az van bennem, hogy szeretem, hogy fel tudtam kelni, hogy felöltözhettem, és elindulhattam. Tulajdonképpen átszerettem az életem, mégis ha visszanézek, azt látom, hogy agyongyötörtem magam indokolatlan kínokkal, értelmetlen agyalásokkal, és cselezésekkel.

S szeretem, hogy megszabadíthattam magam tőlük, s ha néha el is kap a rosszkedv, csak pillanatok kérdése, hogy eszembe juttassam magammal, hogy mennyi mindent szeretek, s mennyi időt elpazarolok arra, hogy csavargatom lefele a szám...ilyenkor rögtön átjár valami édes bizsergés, s kiszed minden mély búbánatból, ha elég erősen koncentrálok.(na. Ezt is szeretem!)

S örülök, hogy van nekem, a „Debilem”, aki akkor is boldoggá tesz, ha épp hülye, vagy szomorú, vagy idegesítően zavart elméjű. S szeretem, hogy akkor foghatom meg a kezét, amikor akarom, s elvehetek az ő rosszkedvéből, s problémáiból, ha akarok, s azon is mosolygok néha, mert olyan szép, hogy csünghet az új lapom fejlécén a neve, és egy egész új világba sétálok, néha, ha ellep a tekintete.

S akkor így ezeket összegezve, kérdem én magamtól: -Megéri hajkurászni a folyamatos mizériát?

Nem kéne dráma. Játszunk vígjátékot.

Egy aktus a sötétséggel

Van valami földöntúli az éjszakában. Eltűnik a fény, megszűnnek a zajok, kikapcsolnak a gépek, az emberek.

Vagy félek, ha kilépek az ajtón, vagy olyan őrülten vonz magába a mély sötét, hogy úgy érzem, elsüllyedek benne. Lassabbak a lépteim éjszaka, lassabban szuszogok, feltűnnek a zajok. Szebbek a gondolataim is. Nem feltétlenül jó kedvűek, de tisztábbak, érzékibbek, kifinomultabbak, és néha sokkal veszélyesebbek. Más a ritmusa a szívemnek.

Leültem a patak partra. Hideg volt a föld, és nedves még a tegnapi esőtől. Már kerülgetett a félelem, a lázas csend miatt(s a patak csobogása is, valami horror jelenet háttérzenéjére emlékeztetett )de szépen lecsillapítottam magamban. Tágra nyíltak a szemeim, szinte éreztem ahogy feszülnek. Nem féltem bámulni a szikrázó feketét. Megszilárdultam, úgy éreztem semmi nem vesz rá arra, hogy megmozduljak, vagy egy kicsit mélyebb levegőt vegyek. Puha volt minden körülöttem, olyan újszülött, selymes. Nagyon ritkán pillantottam, mert semmi nem zavart, csak néha éreztem úgy, hogy csiklint a sötét, elmosolyodtam, de mozdulatlan.

Aztán hatalmas vágyat éreztem az iránt, hogy megsimogassam a sötétség szélét, s bár tudtam hogy sose kapom meg, idegesen pásztáztam a semmit,nyitogattam a szemem, koncentráltam, már könnyeztem, nagy igyekezetemben, hogy hátha meglátom valahol a szélét, ami elválasztja a fénytől, valamit ami konkrétan sötét, amiben nem benne ülök, hanem kívülről csodálhatnám, akár hozzá is szólhatnék, talán alakot is ölthetne. Eljátszadoztam a gondolattal, s míg az éjszakának udvaroltam, kapargattam a homokot a lábam alatt, s hagytam, hogy beleérjen a hajam a sárba, majd lassan, én is belefeküdtem, s kínosan jó érzés volt. Sáros lettem, vizes, és fáztam. Mégsem tudtam otthagyni a sötétet. Beszívtam a patak keserű-friss illatát, teljesen megtöltődtem vele. Úgy éreztem magam, mint a szűz menyasszony a nászéjszakáján. Félénken simultam a sárhoz, s hagytam hogy átjárjon egészen, szinte kívántam, hogy betemessen.

Lassan szitálni kezdett az eső, az elején észrevétlenül, csak a vízben vettem észre, apró köröcskéket, s elszórakoztatták a kábult képzeletem, míg a sárban fetrengtem. Majd zuhogni kezdett. Meleg, tavaszi zápor. Egybefolytam a patakkal, már teljesen a vízben feküdtem, már nem fáztam, nem is féltem, egy kicsit sem.

Aztán elsuhant egy kocsi, fent, az úton, s megzavarta minden érzékem. Nem volt kedvem visszaringatni magam a sötét ölébe. Felálltam, hagytam még egy kicsit a pataknak, hogy lesímítsa a sárt a kezeimről, s remegve hazafutottam. S mire lemostam itthon mindent magamról, kivilágosodott, a kakas idegesítően kukorékolt, s nyüzsögni kezdett minden. Mintha álmodtam volna. Mintha csak én tudnám, hogy van a napnak egy egész más oldala. Egy őszinte éjszaka. De nem veszi észre igazán senki, mert félnek az őszinteségtől az emberek. Pedig a sötétség sosem hazudik, legfennebb eltakarja szemed elől, amit nem akarsz látni.

Mosolyogva gondoltam vissza, arra az első éjszakára, mikor magamévá tettem a sötétet, s vele minden szépet. Mikor hagytam a sárnak, hogy elfedjen, s a víznek, hogy elérjen. De az is lehet, hogy csak álmodtam, és eltúlzom az egészet. Mégis, beleremegek, ha eszembe jutnak, ezek az emlékek.

Szótemető

Meghaltak az állatok.

Értük imádkozok,

Tetemük lassan rohad bele a porba.

Kiszivárog az életkedv,

és kiszárad a nedv

pajkos-buta szemükből.

Szótemető.

Szótlan levegő.

Meghalt mind,

amit olyan okosan engedtem ki számból,

s bár még reng körülötte a levegő,

hangja már nem szól.

elmúlt, mert az is halandó,

mint az oktalan állatok,

teste láthatatlan rohad el,

s pora szerteszét szivárog.

Néha leírom, hogy milyen borús,

vagy vidám, a kép amit kifest a szám a térben,

festi szóval, vagy csak egy halk

sápítás a féktelen éjben.

S így néha,

ott marad a képem, emlékben,

hogy akkor is nézzem,

mikor már nem fest se kezem,

se szám,

semmit sem a térben.

Meghalnak az állatok.

Elhal bennük minden.

De szavam, s vele a képem

úgyis itt marad,

ha már nem remeg a térben.

S néha csak eltemetem,

szavaimat, keservesen.

Ne nézze azt a képet senki,

amit azokkal a szavakkal festettem.

Mert lehet, hogy ott, akkor tévedtem,

s az ilyen szavakat,

könnytelen temetem.

levelem, csak úgy, teneked.

Fékezi, kilengését hajának a szél, hogy arcon ne csapjon vele hirtelen. Én állok, s nézem, hogy kínlódik, kerülget, hogy el ne érjen. Messziről fúj, s messze tart. Én állok egy helyben, s nem kívánok messzebb menni. Csendesen szitál el fülem mellet egy porfelhő, zizzenésére kiráz a hideg, s libabőrös leszek. Szemeim úsznak a fényben, s testem árnyékban is napozik, kezem mindig ér valamit, s az eszem a mélyben, alkuszik a szívemmel, hogy adjon még helyet, ha mást nem is érhet el. Remeg a szám a mosolytól, amit próbálok megállítani, bár egy percre, hogy komolyságot vigyek, mély, elmélkedő tekintetembe. De nem tud, elhalkulni féktelen mosolyom, ott remeg számon, folyton, s arcomba nyomja melegét, hogy csattan szét erem a pezsgéstől, ha lehunyom szemem, s elképzelem, ahogy kezed hozzám ér, s szétfeszíti minden képzeletem, az ahogyan akkor ver a szívem s hasítja át testem minden szegletét!

S féretéve ezeket az agyonkomplikált sorokat...

Ma kimentem, kiálltam a mezőre, nyitott szemmel bámultam napot. S mint a villám csapott bele tudatomba a tény, hogy basszameg, de Boldog vagyok!Miattad.

Alszom

Most rásüt a nap a szememre,

s besötétítem ablakom.

Most akarok félni, remegve,

hogyha távolról a hangodat hallom.

„Most nem félek az álmomtól”-mondom.

De könnyem csendben lepereg,

s fájásom nyakamba fojtom.