Vannak ezek a problémák... benned van és nem ismered fel,s hagyod hogy úrrá legyen rajtad. Vagy nincs is benned semmi, csak hiányzik a csavar a feltűnően nyugodt életedből, s bele kell mászni feltétlenül. Ismerős mindenkinek, mert létezik-e ember problémák nélkül? Vagy létezik-e perc az ember életében mikor nem nyomja az agyát valami frusztráló selejt gondolat? Ezek költői kérdések, mégis tudjuk rá a választ.
Naplóm, egy régi bejegyzésében találtam egy érdekes mondatot: „úgy döntöttem nem leszek ember, mert ami emberi az mind kopott, s néha közelebb állnak hozzám az állati ösztönök, mint az agyonkomplikált világi törvények, és íratlan szabályok.”
S most saját magam szórakoztattam el, a múltbeli gondolataimmal. Meglepően tisztán láttam akkor. Nem mintha most nem lennék tiszta, csak zavaros bennem minden, így, hogy egy egészen új, vakítóan fehér lapra kezdtem írni az életem, s félek hogy elírok valamit, vagy foltot ejtek rajta.
Szeretem a napokat, amiket megélek, szeretek minden szót amit kimondok, szeretem azt is, hogy néha butaságokon jár az eszem ha sétálok hazafele s elmerengek, s olyankor elmosolyodok, hogy egyetlen gondolatom sem tud igazán negatív lenni már. S ezeket a butaságokat is szeretem, a hibáimat, amiket elkövetek, s azt is szeretem ahogy rágom magam rajta, míg észre nem veszem, milyen jót okultam. Szeretem, hogy nem tanulok, de még így is meg tudom nyugtatni magam ész-érvekkel, hogy okos vagyok, tudok, és fölösleges , hogy mellőzhető dolgokkal töltsem meg a kincset érő agyamat.
Ha elalszom, és gyors készülődésemben felforgatom az egész szobám, majd átúszom a ruharengetegen, és elkésem a buszt, aztán nagyokat káromkodok magamban a buszmegálló sarkán, olyankor is az van bennem, hogy szeretem, hogy fel tudtam kelni, hogy felöltözhettem, és elindulhattam. Tulajdonképpen átszerettem az életem, mégis ha visszanézek, azt látom, hogy agyongyötörtem magam indokolatlan kínokkal, értelmetlen agyalásokkal, és cselezésekkel.
S szeretem, hogy megszabadíthattam magam tőlük, s ha néha el is kap a rosszkedv, csak pillanatok kérdése, hogy eszembe juttassam magammal, hogy mennyi mindent szeretek, s mennyi időt elpazarolok arra, hogy csavargatom lefele a szám...ilyenkor rögtön átjár valami édes bizsergés, s kiszed minden mély búbánatból, ha elég erősen koncentrálok.(na. Ezt is szeretem!)
S örülök, hogy van nekem, a „Debilem”, aki akkor is boldoggá tesz, ha épp hülye, vagy szomorú, vagy idegesítően zavart elméjű. S szeretem, hogy akkor foghatom meg a kezét, amikor akarom, s elvehetek az ő rosszkedvéből, s problémáiból, ha akarok, s azon is mosolygok néha, mert olyan szép, hogy csünghet az új lapom fejlécén a neve, és egy egész új világba sétálok, néha, ha ellep a tekintete.
S akkor így ezeket összegezve, kérdem én magamtól: -Megéri hajkurászni a folyamatos mizériát?
Nem kéne dráma. Játszunk vígjátékot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!