Fékezi, kilengését hajának a szél, hogy arcon ne csapjon vele hirtelen. Én állok, s nézem, hogy kínlódik, kerülget, hogy el ne érjen. Messziről fúj, s messze tart. Én állok egy helyben, s nem kívánok messzebb menni. Csendesen szitál el fülem mellet egy porfelhő, zizzenésére kiráz a hideg, s libabőrös leszek. Szemeim úsznak a fényben, s testem árnyékban is napozik, kezem mindig ér valamit, s az eszem a mélyben, alkuszik a szívemmel, hogy adjon még helyet, ha mást nem is érhet el. Remeg a szám a mosolytól, amit próbálok megállítani, bár egy percre, hogy komolyságot vigyek, mély, elmélkedő tekintetembe. De nem tud, elhalkulni féktelen mosolyom, ott remeg számon, folyton, s arcomba nyomja melegét, hogy csattan szét erem a pezsgéstől, ha lehunyom szemem, s elképzelem, ahogy kezed hozzám ér, s szétfeszíti minden képzeletem, az ahogyan akkor ver a szívem s hasítja át testem minden szegletét!
S féretéve ezeket az agyonkomplikált sorokat...
Ma kimentem, kiálltam a mezőre, nyitott szemmel bámultam napot. S mint a villám csapott bele tudatomba a tény, hogy basszameg, de Boldog vagyok!Miattad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!