Pecsét. Elveszi eszét, a letét,
amit kapargatott összevissza,
hogy ki ne rúgja, élte bankja.
Mert hát, támogatja,
aztán szépen seggbe rúgja,
hogy nehogy itt tán másképp legyen,
mint kint, a való-életben,
hol már annyira unnak élni,
hogy tévébe azt kell nézni,
más mennyire tud, szerencsétlen,
a világgal összemenni.
Pecsét. Eteti szemét,
hamis túlszéppel,
s nem tudja ép ésszel,
felfogni, mi szemét...
mit elé vetít a gép.
Kapcsold ki!
Pecsét. Szavam tán merész,
néha kezedhez elérsz,
mikor nevemet olvasod.
Mert szép, amit utána látsz,
egy vers, vagy csak egy írás,
ami elég,
hogy utolérjen a sírás,
vagy ne unjad annyira azt a két percet,
amikor durván eluntad a létedet.
S tudod, hogy milyen jó,
hogy a szemedben ott a szó,
s sérti, mint csipet só,
amit az én kezem tett bele,
s én lettem, szemednek szava,
s úszok, abban minek neve: lelkednek tava,
s néha fullaszt meg a víz melegje,
olyan mély, és nagy a medre.
Én írom le életed, te Esztelen Képzeletem,
kit most szólítok, csendesen,
utalva, e versemben.
Mert mit írok én,
az nem képzelt kép, nem számbarágott szószedet,
nem hamis istenfélelem,
sem pénz, sem értelmetlen baj,
ami olvasás után, nem lesz más,
csak szádon egy szomorú sóhaj,
vagy mélyebben, egy újratöltött óhaj.
Nekem a kezem magasabban ír,
szinte szakrális, mert erős
hatalommal bír.
Nincs versemben hős,
nincs szavamnak túl sok szépje.
Kopottá pattogtatom billentyűzetem,
akkor se lesz más egyetlen nézetem,
sem.
Pecsét.
Megjelzi eszem menetét,
hogy mikor számon kéred rajtam,
tudjam,
hogy a pecsétet, e versben, szerződéssé írtam.
Én sose tudom, mit miért írok,
mégis szavakkal tartozok,
csak neked, édes képzelet,
ki teherbe ejtetted szavaimat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!