Egy aktus a sötétséggel

Van valami földöntúli az éjszakában. Eltűnik a fény, megszűnnek a zajok, kikapcsolnak a gépek, az emberek.

Vagy félek, ha kilépek az ajtón, vagy olyan őrülten vonz magába a mély sötét, hogy úgy érzem, elsüllyedek benne. Lassabbak a lépteim éjszaka, lassabban szuszogok, feltűnnek a zajok. Szebbek a gondolataim is. Nem feltétlenül jó kedvűek, de tisztábbak, érzékibbek, kifinomultabbak, és néha sokkal veszélyesebbek. Más a ritmusa a szívemnek.

Leültem a patak partra. Hideg volt a föld, és nedves még a tegnapi esőtől. Már kerülgetett a félelem, a lázas csend miatt(s a patak csobogása is, valami horror jelenet háttérzenéjére emlékeztetett )de szépen lecsillapítottam magamban. Tágra nyíltak a szemeim, szinte éreztem ahogy feszülnek. Nem féltem bámulni a szikrázó feketét. Megszilárdultam, úgy éreztem semmi nem vesz rá arra, hogy megmozduljak, vagy egy kicsit mélyebb levegőt vegyek. Puha volt minden körülöttem, olyan újszülött, selymes. Nagyon ritkán pillantottam, mert semmi nem zavart, csak néha éreztem úgy, hogy csiklint a sötét, elmosolyodtam, de mozdulatlan.

Aztán hatalmas vágyat éreztem az iránt, hogy megsimogassam a sötétség szélét, s bár tudtam hogy sose kapom meg, idegesen pásztáztam a semmit,nyitogattam a szemem, koncentráltam, már könnyeztem, nagy igyekezetemben, hogy hátha meglátom valahol a szélét, ami elválasztja a fénytől, valamit ami konkrétan sötét, amiben nem benne ülök, hanem kívülről csodálhatnám, akár hozzá is szólhatnék, talán alakot is ölthetne. Eljátszadoztam a gondolattal, s míg az éjszakának udvaroltam, kapargattam a homokot a lábam alatt, s hagytam, hogy beleérjen a hajam a sárba, majd lassan, én is belefeküdtem, s kínosan jó érzés volt. Sáros lettem, vizes, és fáztam. Mégsem tudtam otthagyni a sötétet. Beszívtam a patak keserű-friss illatát, teljesen megtöltődtem vele. Úgy éreztem magam, mint a szűz menyasszony a nászéjszakáján. Félénken simultam a sárhoz, s hagytam hogy átjárjon egészen, szinte kívántam, hogy betemessen.

Lassan szitálni kezdett az eső, az elején észrevétlenül, csak a vízben vettem észre, apró köröcskéket, s elszórakoztatták a kábult képzeletem, míg a sárban fetrengtem. Majd zuhogni kezdett. Meleg, tavaszi zápor. Egybefolytam a patakkal, már teljesen a vízben feküdtem, már nem fáztam, nem is féltem, egy kicsit sem.

Aztán elsuhant egy kocsi, fent, az úton, s megzavarta minden érzékem. Nem volt kedvem visszaringatni magam a sötét ölébe. Felálltam, hagytam még egy kicsit a pataknak, hogy lesímítsa a sárt a kezeimről, s remegve hazafutottam. S mire lemostam itthon mindent magamról, kivilágosodott, a kakas idegesítően kukorékolt, s nyüzsögni kezdett minden. Mintha álmodtam volna. Mintha csak én tudnám, hogy van a napnak egy egész más oldala. Egy őszinte éjszaka. De nem veszi észre igazán senki, mert félnek az őszinteségtől az emberek. Pedig a sötétség sosem hazudik, legfennebb eltakarja szemed elől, amit nem akarsz látni.

Mosolyogva gondoltam vissza, arra az első éjszakára, mikor magamévá tettem a sötétet, s vele minden szépet. Mikor hagytam a sárnak, hogy elfedjen, s a víznek, hogy elérjen. De az is lehet, hogy csak álmodtam, és eltúlzom az egészet. Mégis, beleremegek, ha eszembe jutnak, ezek az emlékek.