Felnőtt, vagy elnőtt?

Nekem mindig fájt, ha arra gondoltam, hogy egyszer felnövök. Úgy igazán.

Sokkal magasabb nem lettem, mint akkor, talán nem is változtam olyan sokat külsőre, de kicserélődött bennem minden, s úgy érzem, nagy része nem a jobbik verzióra. De, most mikor először totyogtam el az első tanár házához, hogy énekeljek neki, az osztállyal-mert elmegyek, mert itt hagyom, mert talán soha többé nem látom, (meg mert ad ingyen piát)- akkor éreztem először, hogy valami felnőtt bennem. Gondolkodtam utána sokat az okokon, hogy mi váltotta ki belőlem, ezt az iszonyú erős érzést, de azt hiszem még nem jöttem rá. Talán az, hogy tele vagyok idegesítő és homályos jövőképekkel, és tudom rendszerezni őket, és el tudom pakolni, akkor ha épp nincs szükségem rá, nem nyomják folyton, minden percben az agyam. Régen nem tudtam ezt megcsinálni, pár gondolatom volt, ami jelentős, és azok folyton ott lebegtek előttem, nem hagytak tovább gondolni, vagy másképp. Most tiszta vagyok, és nyílt, és valószínű, hogy bűnösebb is, meg nem annyira naiv, de ettől függetlenül, visszasírom ezerszer a gyerekkorom.

Hiánnyal töltődök fel minden nap, minden órában egy kicsivel többel, mert lassan érzem, ahogy kicsúszik a kezemből a póráz, ami a stabil földhöz köt, lassan magamra maradok, a szennyes, őrült, és veszélyes földgolyón.

Nem lesznek felmérők, hogy izguljak értük, és az legyen a legnagyobb problémám, nem lesznek tanárok, akik szidjanak, és védjenek, nem lesznek barátok, csak páran, akik körülvesznek, nem lesz több fejetlen buli(mert, na, ha akarunk ha nem, komolyodunk), és nem lesz soha többé már annyi mosoly bennem, mint az elmúlt, 18 évben, talán összesen nem lesz annyi az egész hátralévő életemben.

A szerelem se lesz már soha olyan naiv, és gondtalan, mint az első/k, nem fogok soha többé úgy bízni, mint akkor, mikor még hittem, hogy minden szép lehet, csak akarnom kell.

Nem fogok soha többé úgy hinni, mint gyerekként, mikor lefekvés előtt istennel beszélgettem, s könnyes szemmel kértem, hogy küldjön nekem egy olyan kis glóriát, mint ami az angyalkáinak van, mert hosszú a hajam, és szerintem jól állna..., vagy amikor a templomban minden képre azt hittem, hogy olyan még csak a mennyországban van, s ha beléptem, azt hittem, hogy ott minden szeplőtlen, hogy a színek is istentől vannak, hogy ha ott bent vagyok, kint megáll a világ, s csak az számít, semmi más. Soha nem fogok már hinni benne igazán.

Nem lesznek hatalmas dobbanások a szívemben, ha játszhatok valakivel, vagy ha játszani akar velem valaki, nem találok már soha semmit olyan érdekesnek, mint akkor, mikor mindig valami új az utamba állt.

Soha nem leszek már igazán boldog, csak ócska másolata leszek a kicsi önmagamnak, az őszintének, aki néha még sír bennem, de már teljesen védtelen.

És ez fut le gyorsan a szemem előtt mikor éneklem, hogy „Nos habebit humus ”(véget ér sok álmunk), és hirtelen égni kezd bennem minden, s viszket minden porcikám, mert nem, még nem akarom, maradnék, de tudom, hogy úgyis el fogok menni, és a legrosszabb, hogy fogalmam sincs hová.