Bizonytalan volt szememben a fény, mikor saját késem vettem el kezemből.
Feszült volt a levegő,
apró kék szilánkok álltak fülem mellet,
jelezve, hogy mozdulatlanná tett,
saját merev feszültségem,
s bizonytalan istenképem.
Mégis imádkoztam, egy távoli kis kápolnában,
ajtaja nem volt, ki-be járt rajta, élő, s holt,
s mikor eleredt az eső,
apró tócsákat szőtt,
körbe a padló lyukakban.
Ezután sokat táncoltam,
valami régi erkölcstelen klubban,
meztelen voltam, mű-vigyorogtam.
S aprópénzzel a kezemben,
valami romlott ételt vettem,
egy lerobbant benzinkútnál.
A perselyem, összetörtem egy régi szerelem fején.
S lentről néztem, pokolból,
hogy hűl ki szememben a remény.
Majd tiszta tócsából ittam az erdő szélén,
és a sátánnal pókereztem a Hősök terén.
S elnyertem saját lelkemet,
s betöltöttem vele az egész világegyetemet.
Kívántam saját vezeklő testemet,
ahogy ostorral csapdostam hátam,
s sikolyaimmal mindig arcon találtam,
azt ki éppen nevetett.
Kívántam, mert rátaláltam,
arra akit éppen vártam,
szép volt bennem minden érzés,
s válaszokkal minden kérdés.
Vérrel mostam meg arcom,
és elvesztettem a hangom,
majd saját anyám, mély ölébe,
kiszálltam, fel, valahova az égbe,
vagy talán le a mélybe,
de elhagytam porladó lélek tutajom,
s beszívott valami magasabb birodalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!