Egy csendes este vörös ájulása. Eltűnő nap, eltűnő fájdalom-bástya. Ideje lefeküdni, könnyet csak a párnába engedni.Más ne lássa.
Szétvakart érzelem. Csendes, puha álom. Ma nem félek, és tényleg, csak az ébredést várom. Nagyon várom.
Mégis, miért zümmögi tele fejem az éj? Kérdést tesz fel, és nagyon vacogtatja fogam a félsz, emellett izzadok tőle, fejem fáj, könnyemnek sosincs vége. Buta, buta este, buta hangja saját fejemnek, ki veszi el kezem, hogy ne temetkezzek bele, elbújva a világtól, messze önmagamba, ahol senki nincs, ki megszabja, meddig futhat képzeletem kifogyhatatlan zuhataga. Átkozott lettem. Jaj na, ettől féltem.
Mégis csendes most a vörös ájulása ennek a borzasztó estének.
Csendes a szívem dobogása, szokatlanul csendes, szinte megijeszt, hogy fene, még meddig élek? Élhetek-e, ilyen csendes szívvel? Ilyen nagyon fájó, kopott lefekvéssel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!