Bánatomba gubózva meresztem szemem a képernyőre. Már megint. De rég volt ilyen. Naplót akartam írni, de a kézzel való írás most túl nagy erőfeszítés nekem, s ha rácseppen egy csepp a könnyemből a lapra, agyonsajnáltatja magát. S azt meg nem szeretném. Önző dolog, mikor saját magam szánom. Így, keservembe fektetve minden szörnyű gondolatot(rátelepedve a billentyűzetre), kiseprek a lelkemből. Vagy honnan? Hova bújnak az átkozottak? Beleeszik magukat a bőröm alá, és lehetetlen fertőtleníteni utánuk. Fertőzött maradok örökre, ettől hatalmas semmitől.
De hogy magyarázhatnám magamnak, ha egyszer sejtjeimbe bujkálnak, és tényleg búba hajt a sok semmiség, a sok apró dolog, ami másnak olyan egyszerűen egy apró legyintés.
Szétmarcangolt butaságok, horrorrá keverednek az én nagyon fantáziadús elmémben. Talán ezért szeretek írni.
Fekszem a vízen. Kezemben egy üveg gin. Iszogatom, mélabúsan eresztem könnyeimet a vízbe, és tudatalatt azon gondolkodom, vajon menyire fertőzi könnyem a vizet, amibe utána majd a gyerekek fürdenek? Elmosolyodom. Legalább meleg. A kezeim kicsik, a gin kiömlik. Szerencsétlenségembe roskadok. Hol vagyok? Ki nézi miért sírok? Ki tudja mi áraszt el engem ilyen szinten borúval, ennyi rémálommal? Senki.
Veszítek folyamatosan, néha keveset, néha nagyon sokat. És mekkora feladat a hiánnyal együtt élni... . De mindenképp bizonyított, hogy ez lehetséges, egy idő után Semmi lesz a Minden, és kitöltöd Mással. De vajon az a Más megérdemli a helyét?
Parton vagyok. A nap színeket varázsol behunyt szemem héjára. Apró színes bogarak futkosnak, belegörnyedve feladatukba, hogy mosolyt csaljanak, a már nézhetetlenül savanyú arcomra. Nem lehet. Zavarnak a színek.
És ha elmenekülök sötét szobámba, semmitől nem lesz éberebb a fájdalom. Eltompul, valamibe beleálmodom. Gyilkolok, és epekedve a halált várom.
Üres vagyok. Üresen a parton, vízen, üresen ebben a semmiből készült értelmetlen világmindenségben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!