Bánatok utcája

Titkon reméltem, hogy majd balra fordul, és nem kell nekem feltűnően a lábnyomain lépkedni. Lassan kezdett járni, és még kínosabbá vált. Olyan kísértetiesen fújt a szél, hogy ha akartam volna, se bírtam volna elhagyni lépései neszét. Biztonságot adott. Belegubóztam kabátomba, és csendben lépkedtem, nehogy elnyomjam az ő léptei biztonságos csosszanásait. Kidobott elém a szél egy hatalmas falevelet, és ijedtemben hangosan felzizzentem, ő hátranézett, de semmi furcsa nem volt a tekintetében, mintha természetes lenne, hogy követem őt, éjszaka, feltűnően, rajongva, s mintha értette volna, mégis, egy apró mosoly sem jelent meg arcán, komoran nézett, szánakozva.
Iszonyú fájdalmaim voltak, égett a bőröm és minden lépésem egy kínszenvedés volt, szinte beleszédültem. A csend, ami a szél sivár sikolyán kívül, mindent ellepett, még borzasztóbbá tette közérzetem.
Befordult egy utcán, apró macskaköves utca volt, de a macskakövek idegesítően szabályosak voltak, és az utca ettől még rémisztőbbé vált. Olyan sötét volt, hogy már csak az alakját bírtam kivenni, a homályból, s követtem hangját, hallottam szuszogását, s egyszerre dobogott vele a szívem. A csend gyötört.
Kivettem kezem a zsebemből, hogy kiengedjem a hajam, hátha az melegítene, mert már annyira átfagytam, hogy kezdtem nem érezni fájdalmaimat, és ez megrémített...nem tudok nélkülük élni már...
A kezeim világítottak a sötétben, kicsik voltak, esetlenek. Rettenetesen sajnáltam magam, olyan szánakozással töltött el, saját lényem, hogy szinte elsírtam magam. Sajnáltam ebben a testben élni, ezzel a lélekkel. Sajnáltam mindent, amit tettem, amit éreztem, amit akartam, vagy amit magamra kényszerítettem, sajnáltam, azt is akit szerettem, s azt is akit utáltam valaha,aki hozzám ért, aki szeretett, s aki az én vicceimen nevetett. Sajnáltam mindent, ami létrejött míg éltem, ami létezett a közvetlen környezetemben, ami érintkezett velem.
Olyan esetlen volt a botorkálásom, az ő büszke léptei mellet, olyan üres volt az árnyékom, az övé megtöltötte a falat, s még kecsesebben követte őt, mint a szél, ami szinte érte fújt, lesve kívánságait, ölelte őt, segítette, suhant vele.
Valami mély kápráztató misztikum, eltünnek vonásai, s kicsordul tekintetéből a világ.
Megállt. Hátrafordult, és szemembe nézett, bár nem láttam tisztán, de átégette pupilláimat. Elmosolyodott, és intett egyet felém. Minden önzőségem öszeszedtem, és rohanni kezdtem, eszeveszettül. Magamnak akartam, hogy megöleljem, szorosan, megremegjek, hozzáérjen az arcom, csak egy percre...utána követném tovább..., de mire odaértem volna, eltűnt, s én hatalmasat zuhantam, be a szabályos macskakövek között nyíló repedésbe.
Idegesítő volt, hogy ilyen szokásos módon vette el tőlem őt az álmom.

szeszély

Belép az ész

Eltakarom szemem, hogy ne fújjon rá,

idegen szél.

Szétszaggatom eszem, hogy ne üljön rá,

zavaros rém,

ki piacként nyitja meg zugaimat...

Bátortalan szavaimnak, még kecsesebb gúny jár,

mint kimondatlan gondolatom berepdesett húrján,

a kérdezgető faliórám tokos kis rigóján,

fuldokló,elpazarolt gondolatok.

Új szakaszt kezdek verseimben,

s új rímbe kap kezem,

hogy szebb legyen, mint úgy, nyersen,

ahogy betáplál belőle a fejem.

Mégis kínos leírnom azt, hogy

milyen jó, hogy újra tavasz,

és puha hangok simítanak,

és minden szavad, ha leírtad azt,

vagy kimondtad, egyenesen a szemembe,

hogy merül ebbe a szépbe bele,

ráfektetve húrjait, képzeletemre.

Avaros még a szépem,

van rajta békanyál, ki éjjelenként hadba kiabál,

hogy eltéphesse mélyen -

kibimbódzott szépem.

De egyre nehezebb már,

tűnhetne is akár, csak még vár,

hogy hátha talál,

utat, ami rá vár, amin ő jár.

De nekem így is szédeleg a szép,

s már így is olyan elég, a kép, ami el ég,

ha rágondolok,hogy milyen merész,

s így lakom magammá, puszta ész,

kevés, ahhoz hogy megértsd,

milyen gyorsan fúj el a penész,

ha kezemhez érsz.

Hangyabaj

Mikor hangyát mentem a kertbe nézni,

s cipeltem a nagyítómat,

tologattam a kavicsokat,

feszült figyelemmel, bogárlesen egyszer,

mondta volt a szomszéd néni,

hogy lakott már itt előttem,

egy kislány, ezerötben.

Elmesélte a néni,

hogy tudott ő hangyát nézni,

letettem a nagyítómat,

s hallgattam. A néni szólalt:

Buta kislány volt az fiam,

nem beszéltem vele ugyan,

de egyszer véletlenül,

megláttam, hogy mibe merül,

unalmas nyári napjain.

Kicsi volt még, elég rozzant

teste pici, lába folyton roppant,

bőre fehér, nyaka vékony,

orrából kilóg a takony.

A kislány nyáron, játszani készült,

de barátja nem volt, magára kényszerült,

hangyát fogott üvegekbe,

füvet rakott nekik bele.

Nézegette a kis hangyákat,

elemezte a nagy odvas fákat,

hogy honnan indul meg az útjuk,

hogy nem fárad pici talpuk?

Nézte azt is pár nap után,

„hová döglik el minden hangyám?

hisz annyi füvet adtam nekik,

meg sem nézik, nem ízlelik.”

Gyűjtött hangyát, még egy vagonnal,

jól megtömte zöld fűmaggal,

hogy egészen biztos legyen,

hogy a fű elég éretlen.

Hisz a hangyák olyan picik,

biztos ilyen éretten már nem kedvelik.

Alig telt el néhány hónap,

a hangyák kiírtódtak,

a kertből lett nagy temető,

sírt utánuk a bús levegő.

A kislány szíve meghasadt,

hogy hangyája nem maradt,

s míg élt, a bús kisleány,

sírt, a hangya szó hallatán.

De aztán később megtanulta,

hogy mire jó egy pici morzsa,

S hogy az üveg szigetel is,

s a hangyáknak kell levegő is.

Jót kacagtam, mikor mondta,

kert oldalból lefordulva,

beleestem egy hangyabolyba.

S azon kezdtem elmélkedni:

Vajon ezek élő hangyák?

Vagy a szellemeik itt riasztják,

az olyan kislányokat,

akik nézik bolyaikat.

Megijedtem, elszaladtam,

S visszanéztem nagy komoran,

hogy a néni, hogy nevetett,

kezébe egy üveget rezegtetett.

Ő volt az, a buta kislány,

s lám az esze még mindig híján,

most is fogja a hangyákat,

s félti tőlem, biztosan,

elkergetett okosan.

Na hát nézze a hangyákat,

nekem jut egyéb állat,

s kisírt szemmel mérgesen,

elindultam, a tyúk-lesen!

Egy év.

Tavaszi hajnal. A napnak ez a hamis pillogtatása, akaratlanul jó kedvet lop fáradt, álmos lelkembe.

Egy évvel ezelőtt, pont ilyenkor, elindultam vásárolni. Korán volt, nem elmélkedtem sokat, az állapotomon, felkaptam valamit magamra, és elindultam. Végigbotorkáltam a falun, majd kiérve a főútra, a száguldó autók mellet vonszoltam megfáradt testemet.

Minden autó suhanása felért egy szíven szúrással. Rezzentem egyet, elkomorodtam, valamiben megbotlottam, s tovább hajszoltam magam, dühösen. Valószínű hogy félelmetes látvány voltam, mert akárki a szemembe nézett, mély szánalom öntötte el az arcát. Akkor még nem értettem miért. Nem is érdekelt.

Bosszús csípősségem megfertőzte minden lépésem. Leültem egy padra s kínlódtam egy csomót, hogy megbontsam a cigimet, ha nem sikerült egyből, letéptem, összetörtem, földhöz vágtam, ha kellett, rá is ültem. Majd kínlódtam a gyufaszálakkal is egy kicsit, megfagyott kezemből szerre potyogtak le a földre, s idegességemet levezetve agyontapostam őket, hogy fájjon már nekik is valami. Majd sikeres pipaszünet után, foszfortócsát hagyva a pad alatt, mélységes agresszióval tovább totyogtam.

Közeledtem az üzlethez, s olyan depresszióval töltött el, hogy egy vigyorgó emberi lénnyel kell korán reggel társalognom, hogy inkább tovább mentem, még egy kilométerrel, csak mert tudtam, hogy ott van egy üzlet, amelyben a kiszolgáló megfelelően flegmatikus, még az én szintjeimhez mérten is, így nem döccenthet ki világutálatomból.

Becsaptam az ajtót, hogy észrevegye, hogy bent vagyok, és hogy a csattanás hangja elég erőteljes legyen ahhoz, hogy úgy tűnjön, a zaj nyomja el a köszönésem, amit eszem ágában sem volt, tényleg kimondani.

-Kenyeret.

-Egészet? Felet?

-fél.

….

Viszlát.

Kifele az üzletből megbotlottam a lépcső legfelső fokán, és szépen szabályosan hosszan csúsztam rajta. A nénik a túloldalon elszórakoztak rajtam, én meg hogy elüssem rettentő jó kedvüket, egy 2 perces csípős káromkodással válaszoltam, közben szépen artikuláltam, hogy egészen biztosan érthető legyen minden szó, majd egy édes-hamis mosolyt is küldtem feléjük, megfelelő gesztikulációval párosítva azt... . Elvonultak.

Hazafele már több ember szédelgett az úton, s iszonyatosan felidegesítettek az emberi hangok, így még agresszívebben csaptam lábaimat egymás után, s beeresztettem a hajam a szemembe. Fekete bőrkabátom kigomboltam, s hagytam, hogy bámulják a Death blúzomat, jelezve, hogy semmi keresnivalóm a társaságukban, nehogy véletlenül is, rám köszönjön egy ismerős.

A falun újra végig botorkáltam, szebbnél szebb káromkodásokat mormolva magamban, így nyugtatva zavaros lelkemet. Nyugtatott.

A nap egyre élesebben, s vidámabban sütött, ráadásul csípős tavasz illattal. Felfordult a gyomrom.

Kétségbevonhatatlanul gyűlöltem minden élőt, mozgót, lélegzőt. A napot mindennél jobban. Csak éjszaka sétáltam, ettem, olvastam. A nappalokat végigaludtam, vagy itthon, vagy az iskolában.

Így maradt meg, ez a furcsa tavaszi hajnal, ilyen erősen, kifaragott emlékezetemben. Sokáig káromkodtam, arra a hajnalra gondolva, hogy akaratom ellenére, kiküldtek a napsütésbe, egy fél kenyérért.

A nap bevilágítja arcom, s elönt valami túlvilági érzés. Talán felnőttem, talán csak átléptem valami holt-ponton, vagy ennyire befolyásolja életem a hold-kapu. Vagy csak egy ember tehet róla, hogy újra tudom szeretni a napot, de az biztos, hogy soha nem fogok, egyetlen tavaszi hajnalt sem kihagyni, hogy az elsők között legyek, akiket ilyen édesen, csendesen, melegen tud simogatni a felkelő nap riasztóan őszinte lehelete.

őrült gondolat

Én lettem, a saját szemem,
minden pólusom szeplőtelen.
Azt hittem, megvédhetem,
úgy értettem, én kérdeztem,
de beleordít rém-véresen
szerencsétlen képzeletem.

S hova téved tekinteted,
nem fájod, nem élvezed
szakadt, bolyongó érzés! Elfed.
a szemem saját magába mered.

Pillantra megnémultam,
süketen néztem a kezeket,
hogy tapsolják körbe a testemet,
mint valami őrült rituálé...
de a szemem nem kérdezett,
meredt, magába, engem evett.
S áldozat lettem,
saját képzeletemben.

Előtünnek néha jobb-, vagy bal szemem mellet,
dallamra mozgatják őrült szemeiket,
az árnyak valami más frekvencián énekelnek.
szorosan feszíti szét eszemet,
befed minden zajt, őrült csend lett,
cikázik rejtett tudatomon,
érzi vérem, maga alá von.

Percek

Kezedbe fagyott kezem.
Érdektelen, gyanús lépések,
mozaik mosoly.

Porízű kocsma.
Tavasz lehellet, és a kezed.

Szemeidben a billentyűk,
arcom keres.
Ordít rám a szél, hideg.
Melankólia színe a fénynek,
pillogtatja űrmély szemeidet.

Csend van még.
Ma gyorsan felébredek.

Napló.4.

Döcögve kúszik rám édes kedélyállapotom illanó íze, mint ez a megváratott tavasz, lassú, csendes rügyezése.
Belefáradtam.
Kérdeztem a minap magamtól, hogy:-" te, mint egy úgynevezett paranoid szemét, képes lennél-e egy hetet egyhuzamban, ugyanolyan kedélyállapotban létezni?"
Nem válaszoltam. Unom saját magam. Ezek a költői kérdések, oly szépen összegyültek, az amúgyis szétszelektált agyamban, hogy inkább hagyom hülni őket, mint hogy újra felbolygassam.
Ma szétsütött a nap, egyedül voltam, s elveszett minden szépérzékem, néhány órára, míg kiolvastam egy könyvet. Azt is rettentően untam.
Nem csinálnék már semmit újra, amit eddig intéztem, ebben a fortélyos és groteszk, kialakult történelmemben.Egy napot sem írnék újra, egy percet sem hoznék vissza. Ideje lenne tovább élni. Túladagoltam magamban a múltat, és nem hagyja remélni a jövőt. Már alig élem a jelent.
Hogy tudnám szeretni magam, ha kikészít a saját hozzáállásom? Kétségbe vonom azt is, ami épp akkor minden lehetőségem, s nézem ahogy nyomom magam egyre mélyebbre, s kérdezgetek idiótaságokat. Amúgyis teljesen értelmetlen, és felszines minden körülöttem, miért ne maradhatna meg az az egy, amit tisztelek magamban, hogy őszinte vagyok minden sejtemhez?S bár a sejtek is néha lecserélődnek, bennem minden tiszta, s ezt is kaparom folyton kivülről, valami épp odafurakodó idióta külső szemlélet hatására.Fepofoznám magam. Ülnék le a seggemre, s szedném már rendbe azt az összekuszálódott lelkemet!
Nem hagyom magam hazudni, mégis átnézek rengeteg hibámon.

Néma szerelem

Szabadabban rezgett a tér, s ráolvadt az idő,

képtelen látomás apró kéznyomai

telepedtek talpam, s tenyerem szegleteibe,

a kéznyomok kitakarták,lassan , szemérmesen

fertőzött sebeit a világnak,

s rámzúdúlt a genny,

hallva őszinte sikolyát,

a zongorának.

Bosszús csendje szememnek,

némán tekergeti a könnyeket.

Csak szép legyen.

Halott lettem, élettelen,

ne támassz fel, istenem!

Csak szép legyen.

Görcsösen,fulladva élveztem,

saját kínos hosszú temetésem,

Tévedtem.

Napló. 3. Poklom

Rég nem hallottam kocogni a porszemeket, rég nem álmodoztam. Aztán rájöttem, hogy azzal, hogy nem áltatom magam álmokkal, egysíkúvá tettem az életem. Tudom, mi az, amit elérhetek, mi az, amit nem, tudom, hogy mire vagyok képes, és mire nem, s ez olyan elkeserítő. Pedig lehet, hogy mást is elérhetnék, amiről úgy gondolom, hogy nem, vagy másra is képes lehetnék, amit meg sem próbálok, s annyi mindent elronthatok, mert nem hagyom magam álmodni. Viszont van egy biztos monoton boldogság, ingerszegény élet. Kár, hogy nem erre van szükségem.
Régebb, elkezdtem írni egy regényt, a helyszín a Pokol volt. Ez a Pokol, nem olyan, mint ahogy az emberek képzelik, nem vörös, nincsenek tűzcsóvák, és nem futkorásznak bundabugyis ördögök az izzó vasvilláikkal. Minden ember lekerül, aki valaha hazudott, vagy csalt, vagy lopott, vagy elkövetett bármi piti bűnt, ugyanúgy, mint azok, akik mészároltak ezreket. Megjelennek poénból híres bűnösök is benne, de a középpontban egy lány áll, aki halála előtt soha nem ismerte be bűneit, és rettenetesen szenved, hogy jóvátegye. Ebben a pokolban, ugyanott élsz, ahol azelőtt az életedben, csak megfosztva minden bűnös dologtól, és kísértéstől. Nem tudsz hazudni, nem tudod a véleményed magadban tartani, őszinte mindenki, és kegyetlenül zúdul nyakukba minden igazság, amit eltussoltak életük folyamán.
Ez a lány szerelmes lett aztán egy nagyon bűnös fiúba, aki nem bírt szabadulni bűneitől, és a lány hamarabb feloldozván, felkerült a mennybe, ott kellett hagynia a fiút, s aztán itt elakadtam. Nem akartam megint szenvedésről írni, meg amúgy is, hogy írjam le, hogy a pokolban szerelmes, s a mennyországban szenved? Vannak benne „ördögök” is, ezek az elkövetett bűnök, akinek több bűne van, több az ördöge, s míg ezek követik őt, nem juthat át a mennybe. A lány mennybemenetelét sem tudtam már leírni, mert én azt olyan fenségesen képzeltem el, de ha próbáltam vizualizálni, már nem tudtam leírni a képeket, mert csak könnyeket láttam a szemében, mivel otthagyta szerelmét, a pokolban senyvedni.
A másik, meg hogy, hogy írhatnám le a Mennyországot? Mi az, ami jó, és minden embert boldoggá tesz? Emberek nagy részének bűnös dolgok okoznak boldogságot, többek közt nekem is, hogy lehet leírni, egy felhőtlen boldogságot, egy rózsaszín világot, ami teljesen jó?
Na, a lényeg, hogy nem álmodozom már, nem is írok, mert ahhoz is kevés vagyok, csak ilyen naplókat, néha. Félek a Mennyországtól, inkább kívánom a Poklot, ahhoz méltónak tartom magam, és ha bűn az, tényleg, mind, amit az egyház mondd, akkor én nem akarok jó lenni, maradok ilyen, amilyen vagyok, s úgy érzek, azt, amit épp akarok, amit kívánok.

Betti álma

Sürű volt a füst a kocsmában, s elhomályosította az agyam, mégjobban, s teljes depresszióba estem a közelgő felvételim miatt. Ismeretlen volt a hely, az emberek, s nyomasztott a környezet, féltem.
A túlsó asztaltól nézett valaki, s nem néztem rá, reméltem, hogy befejezi, még idegesebbé tett. Lelassúltak pillantásaim s teljesen elöntött valami fekete köd.
Majd ránéztem. Beleakadt szemébe a tekintetem, s átégette az egész testem.
Olyan nyugodtsággal árasztott el, hogy kitisztult előttem minden, s elkezdett remegni a kezem. Valami feneketlen mélység volt a szemében, s féltem belenézni, mert úgy éreztem elsüllyedek, s nem tudok majd kimászni.
Majd megzavarta a pillanatot a pincér, kérte, hogy kérjek valamit, az úr számlájára, s ránézett. Ő édesen mosolygott, s hirtelen nem tudtam uralkodni a saját arcomon, elnémultam, s megszeppenve viszonoztam, kélyes mosolyát.
Majd odaült, elbeszélgettünk, és felhívott a lakására, mondván, ott kényelmesebben elférek, mint a barátnőmnél, a fürdőkádban.
Izott még a parázs a kandallóban, előresietett, s rakott még fát a tűzre, majd leültetett, s elém tett egy pohár bort. Beleolvadtam a bor és a tűz színébe, átvette a lelkem a forróságot, s reszketni kezdett a szám. Olyan erővel remegett, hogy nem tudtam megfékezni, s szégyenemben, tűzvörös lettem.
Hirtelen felpattant a székről, s olyan erővel csókolt meg, hogy egy pillanatra leállt a szívverésem, az ő szívét éreztem csak a mellemhez tapadva, s átköltözött a tűz a testünkbe. Porrá égtünk.
Másnap olyan erővel nyílt ki a szemem, hogy leverte szempillám a szemöldököm, s eszeveszett összsevisszaság kavargott a fejemben. Elkések. Felöltöztem, gyorsan, kisiettem, az előszobában, még érződött a bor illata, s halványan pislogott a tűz a kandallóban.
Beérvén az épületbe, mégjobban eluralkodott rajtam a félelem, nem találtam a termet, s iszonyú másnapos voltam. Várnom kellett félórát.
Átismételtem a verseket, amiket szavalnom kellett, s megnyugtattam magam, de folyton az éjszaka villant szemem elé, s nem tudtam elkergetni a képeket. Még mindig izzott, minden porcikám.
Beléptem az ajtón. Végigfuttattam szemem a vizsgáztató bizottságon, s beleakadt szemem újra abba a barna szempárba, abban a pillanatban megszünt minden. Leesett szemem az szájára, s újra belémhasította végtelen mély mosolyát. Megnyugodtam, s végig a szemét nézvén elszavaltam a verset. Olyan látható volt a szemeink közt a sugár, amiben röpködtek az érzelmek, hogy mindenkinek elakadt a szava. Engem felvettek. Ő felállt, elsétált mellettem, kacéran mosolygott, s hozzáért a kezemhez, majd kisétált. S én visszatértem a valós világba, s zsibbadt lett minden érzékem.

Napló. 2.

Ma reggel, már mikor felkeltem, éreztem, hogy furcsán kifakult bennem a rózsaszín, s elnyomott a saját kedvem. Mikor este jöttem hazafele, s a holdra néztem, kitört belőlem minden, s elkezdtem zokogni. Zokogni, de eszeveszettül, nem kaptam levegőt. S most, hogy lenyugodott bennem minden, kicsit elkezdtem félni. Olyan kegyetlenül próbálom irányítani saját magam, hogy akaratlanul is elfolytok dolgokat, aminek hagyni kéne, hogy elárasszon néha, s ha le is dönt, megszabadulnék tőle. De folyamatosan kucorgatom, valahol, benn, egy bogba, s olyan kusza lett minden, hogy nem tudom, ha akarnám se már, normális körülmények között, szépen kiengedni magamból. Most kicsit kitisztultam, kisírtam magamból, egy kis bogot a kóc tetejéről.
Az a legszomorúbb, hogy nem tudom, mi nyomaszt, nem tudom, mi fáj, nem tudom miért sírok. Csak kapar mindig ez az idióta érzés, s néha úgy megtudja fertőzni, az épp aktuális boldogságom.
Vagy nem is vagyok boldog. Csak az akarok lenni, s elfojtva eredeti állapotom, magamra kényszerítem ezt a ragadós mázat.
Egyszer azt álmodtam, hogy anyukám megsajnált, mert olyan buta vagyok, s meg akartam mutatni, hogy márpedig tudok én, s elkezdtem csapkodni a kezeimmel, mintha szárnyaim lennének, s felrepültem, s lenéztem, s szemébe néztem egy fiúnak, aki tulajdonképpen a szerelmet szimbolizálta, már nem tudom akkor ki volt, s leestem. Fájt, s sírtam, s anyukám megvigasztalt, s olyan mérhetetlenül butának éreztem magam. Nem értékeltem nagyra az álmot, akkor, de leírtam, s így visszaolvasva, tudnék példázódni vele, olyan rengeteg dologra, amit az óta megéltem.
Nem lehet úgy szállni, hogy közben ne tudd, hogy egyszer lezuhansz, s ez olyan iszonyú érzés.
Egyszer még volt a hold, erős hatással rám, de akkor nem sírtam, csak nem tudtam levenni a szemem róla, úgy éreztem, valami bölcsességet áraszt, hogy okosodok tőle, megtölt, gyönyörű érzés volt. Most kicsit fájt, hogy nem tudtam több időt tölteni vele, de fáztam. S már nem szeretem úgy a sötétet, mint rég, félek tőle.

Napló. 1.

Azon gondolkodom, hogy miért lettem, az aki vagyok, miért nem maradtam csecsemő, akinek a legnagyobb célja az , hogy jól müködjön az anyagcseréje?
Majd hosszas, értelmetlen elmélkedés után, rájöttem, hogy a saját idióta agyam kényszerít arra, hogy egyáltalán megforduljon a fejemben bármilyen gondolat, ami érzelmeket indíthat el, vagy problémákat. Csak sétálnék, reggeltől estig, gondolatok nélkül, nézni, s nagyokat bámulni a semmibe, beülni egy szobába, s hallgatni a zajokat, vagy a csendet, sötétben, egyedül.
Vagy rálépni egy útra, s végigmenni rajta, anélkül, hogy elfáradnék, mert az agyam úgy dönt, vagy félnék, hogy ki néz rám, vagy ki szólít meg, vagy kivel találkozhatok. S ha véget ér az út, tovább taposom, s addig megyek, míg belehalok, s szépen lassan elporladok, s rám szarnak az egerek.
És miközben ezeken gondolkodom, rájövök, hogy hülye vagyok, mert épp azt csinálom, amit nem szeretnék, hagyom szállni a gondolataimat, hagyom hogy elinduljon bennem valami, amit aztán nem lehet fékezni, s olyan szinten darabokra tud tépni...
Néha, ha nagyon koncentrálok, hogy ne gondoljak semmire, vannak pillanatok, mikor hallom a fülem mellet elszálldogáló porszemek, apró koccanásait. Ezek csak nagyon rövid ideig tartanak, de pont ezért kívánom annyira, hogy szünjek meg egy kicsit, s maradjon egyedül a testem, tisztuljon ki, nyugodjon meg, s ha visszatérnék, ne fájjon semmi, ne akarjak érezni, és gondolkodni.
...Ha újratervezhetném magam, nem akarnék se ember, se állat lenni, nem akarnék élni, sem halott lenni, nem kívánok semmit, nem vágyom semmire, kényszertelen lennék, testtelen, és lélektelen, léteznék, mint egy erő, vagy valami transzcendens eszmei árnyék . De nem tervezhetem át magam, természetemtől fogva társasági lény vagyok, így a remeteség sem jó ötlet. Várok, még egy kicsit, hátha saját magam megtísztíthatom káoszomat. De érezni úgyis fogok, s figyelni arra, hogy mikor veszek levegőt, s saját női testembe börtönözve, hagyom magam, hogy eluralkodjanak természetes ösztöneim, s terelgessék életem minden mozzanatát, mint valami bunkó juhokat, az érzéseim.

Szinte boldog vers

Temetni akar még a hó,
De koszorút nem kap már tőlem.
Kiléptem, útra futtam, s elkéstem.
Szeretnéd, szerethetnéd, szerelmesen,
Kérdezhetnéd…nem fog már el,
Kergetőzve csúszta szét,
S én bele…az éjszakába menekültem
Mert ma a gyilkos éjszakától,
Pusztán egy tüzet kértem.

S most képekben ír a kezem,
S gúnyos vigyor a szám,
Itt ezt én már nem érthetem.
Boldogságom ízléstelen.

Nem akarok verset írni,
Csak lepörög a sor végén az enter,
Füstöm fújom a papírra,
Lábam alatt narancshéj hever,
Tanulnék, de nem tehetem,
Mert boldogságom ízléstelen.

S most, itt, ezt a buta verset,
nagyon gyorsan befejezem!

Tükör a hóban

Egyik szeme zöld volt, a másik barna, sötét, szinte fekete. Csak a szemébe mertem nézni, megkövültem. Elmesélte az életét, furcsa, mély hangja volt, rémisztő, mégis nyugtatott, ahogy beszélt, szépen lassan belemerültem, és elzsibbadtak a lábaim. Nem éreztem a testem, nem mertem mozdulni.
Lassan folyt végig tekintete az arcomon, miközben beszélt, tudta, hogy érdekel, amit mond, tudta, hogy ismerem, amit érez. Nem hagyta elveszni a tudatom, magára irányította minden figyelmem.
Fáztam.
Kinyújtotta felém kezét, és megsimogatta az arcom, nem akarta ,hogy féljek tőle, bár látta, hogy megijeszt, és ez ellen semmit nem tehet. Sajnálta saját magát, könnyes lett a szeme, tudta, hogy csak én érthetem meg, és csak annak lesz értelme, ha én megértem, más nem érdekelte. Megborzasztott a történet, amit mesélt. Az élete, amit fokozatosan hamvasztott porrá. A rémisztő bűnei, ami megfertőzte, s amitől távolról bűzlik a lelke. Ez félemlített meg engem is. Csúnya volt, vérfagyasztó vonások, szinte kísérteties.
Iszonyatos kínokkal küszködve harapta el utolsó mondata utolsó szavát, letörölte könnyeit.
Végigfutatta szemét az arcomon, hogy talál-e rajta valami ráncot, ami jelezné borzongásom, vagy egy mosolyt a szám szélén, amivel kigúnyolom. De én nem pillantottam.
Leesett szemhéja hirtelen, s én elvesztve szemének fagyát, kiolvadtam. Megmozdultam. A lábam nézte, betemette a hó, mezítláb voltam.
Fáztam.
Mikor újra a szemembe nézett, vörösen izzott a pupillája, s elfehéredett arca. Megijedtem. Védeni akartam magam, megütöttem tiszta erőből, és véres lett a kezem.
Eltört a tükör.