Napló. 2.

Ma reggel, már mikor felkeltem, éreztem, hogy furcsán kifakult bennem a rózsaszín, s elnyomott a saját kedvem. Mikor este jöttem hazafele, s a holdra néztem, kitört belőlem minden, s elkezdtem zokogni. Zokogni, de eszeveszettül, nem kaptam levegőt. S most, hogy lenyugodott bennem minden, kicsit elkezdtem félni. Olyan kegyetlenül próbálom irányítani saját magam, hogy akaratlanul is elfolytok dolgokat, aminek hagyni kéne, hogy elárasszon néha, s ha le is dönt, megszabadulnék tőle. De folyamatosan kucorgatom, valahol, benn, egy bogba, s olyan kusza lett minden, hogy nem tudom, ha akarnám se már, normális körülmények között, szépen kiengedni magamból. Most kicsit kitisztultam, kisírtam magamból, egy kis bogot a kóc tetejéről.
Az a legszomorúbb, hogy nem tudom, mi nyomaszt, nem tudom, mi fáj, nem tudom miért sírok. Csak kapar mindig ez az idióta érzés, s néha úgy megtudja fertőzni, az épp aktuális boldogságom.
Vagy nem is vagyok boldog. Csak az akarok lenni, s elfojtva eredeti állapotom, magamra kényszerítem ezt a ragadós mázat.
Egyszer azt álmodtam, hogy anyukám megsajnált, mert olyan buta vagyok, s meg akartam mutatni, hogy márpedig tudok én, s elkezdtem csapkodni a kezeimmel, mintha szárnyaim lennének, s felrepültem, s lenéztem, s szemébe néztem egy fiúnak, aki tulajdonképpen a szerelmet szimbolizálta, már nem tudom akkor ki volt, s leestem. Fájt, s sírtam, s anyukám megvigasztalt, s olyan mérhetetlenül butának éreztem magam. Nem értékeltem nagyra az álmot, akkor, de leírtam, s így visszaolvasva, tudnék példázódni vele, olyan rengeteg dologra, amit az óta megéltem.
Nem lehet úgy szállni, hogy közben ne tudd, hogy egyszer lezuhansz, s ez olyan iszonyú érzés.
Egyszer még volt a hold, erős hatással rám, de akkor nem sírtam, csak nem tudtam levenni a szemem róla, úgy éreztem, valami bölcsességet áraszt, hogy okosodok tőle, megtölt, gyönyörű érzés volt. Most kicsit fájt, hogy nem tudtam több időt tölteni vele, de fáztam. S már nem szeretem úgy a sötétet, mint rég, félek tőle.