Egy év.

Tavaszi hajnal. A napnak ez a hamis pillogtatása, akaratlanul jó kedvet lop fáradt, álmos lelkembe.

Egy évvel ezelőtt, pont ilyenkor, elindultam vásárolni. Korán volt, nem elmélkedtem sokat, az állapotomon, felkaptam valamit magamra, és elindultam. Végigbotorkáltam a falun, majd kiérve a főútra, a száguldó autók mellet vonszoltam megfáradt testemet.

Minden autó suhanása felért egy szíven szúrással. Rezzentem egyet, elkomorodtam, valamiben megbotlottam, s tovább hajszoltam magam, dühösen. Valószínű hogy félelmetes látvány voltam, mert akárki a szemembe nézett, mély szánalom öntötte el az arcát. Akkor még nem értettem miért. Nem is érdekelt.

Bosszús csípősségem megfertőzte minden lépésem. Leültem egy padra s kínlódtam egy csomót, hogy megbontsam a cigimet, ha nem sikerült egyből, letéptem, összetörtem, földhöz vágtam, ha kellett, rá is ültem. Majd kínlódtam a gyufaszálakkal is egy kicsit, megfagyott kezemből szerre potyogtak le a földre, s idegességemet levezetve agyontapostam őket, hogy fájjon már nekik is valami. Majd sikeres pipaszünet után, foszfortócsát hagyva a pad alatt, mélységes agresszióval tovább totyogtam.

Közeledtem az üzlethez, s olyan depresszióval töltött el, hogy egy vigyorgó emberi lénnyel kell korán reggel társalognom, hogy inkább tovább mentem, még egy kilométerrel, csak mert tudtam, hogy ott van egy üzlet, amelyben a kiszolgáló megfelelően flegmatikus, még az én szintjeimhez mérten is, így nem döccenthet ki világutálatomból.

Becsaptam az ajtót, hogy észrevegye, hogy bent vagyok, és hogy a csattanás hangja elég erőteljes legyen ahhoz, hogy úgy tűnjön, a zaj nyomja el a köszönésem, amit eszem ágában sem volt, tényleg kimondani.

-Kenyeret.

-Egészet? Felet?

-fél.

….

Viszlát.

Kifele az üzletből megbotlottam a lépcső legfelső fokán, és szépen szabályosan hosszan csúsztam rajta. A nénik a túloldalon elszórakoztak rajtam, én meg hogy elüssem rettentő jó kedvüket, egy 2 perces csípős káromkodással válaszoltam, közben szépen artikuláltam, hogy egészen biztosan érthető legyen minden szó, majd egy édes-hamis mosolyt is küldtem feléjük, megfelelő gesztikulációval párosítva azt... . Elvonultak.

Hazafele már több ember szédelgett az úton, s iszonyatosan felidegesítettek az emberi hangok, így még agresszívebben csaptam lábaimat egymás után, s beeresztettem a hajam a szemembe. Fekete bőrkabátom kigomboltam, s hagytam, hogy bámulják a Death blúzomat, jelezve, hogy semmi keresnivalóm a társaságukban, nehogy véletlenül is, rám köszönjön egy ismerős.

A falun újra végig botorkáltam, szebbnél szebb káromkodásokat mormolva magamban, így nyugtatva zavaros lelkemet. Nyugtatott.

A nap egyre élesebben, s vidámabban sütött, ráadásul csípős tavasz illattal. Felfordult a gyomrom.

Kétségbevonhatatlanul gyűlöltem minden élőt, mozgót, lélegzőt. A napot mindennél jobban. Csak éjszaka sétáltam, ettem, olvastam. A nappalokat végigaludtam, vagy itthon, vagy az iskolában.

Így maradt meg, ez a furcsa tavaszi hajnal, ilyen erősen, kifaragott emlékezetemben. Sokáig káromkodtam, arra a hajnalra gondolva, hogy akaratom ellenére, kiküldtek a napsütésbe, egy fél kenyérért.

A nap bevilágítja arcom, s elönt valami túlvilági érzés. Talán felnőttem, talán csak átléptem valami holt-ponton, vagy ennyire befolyásolja életem a hold-kapu. Vagy csak egy ember tehet róla, hogy újra tudom szeretni a napot, de az biztos, hogy soha nem fogok, egyetlen tavaszi hajnalt sem kihagyni, hogy az elsők között legyek, akiket ilyen édesen, csendesen, melegen tud simogatni a felkelő nap riasztóan őszinte lehelete.