Belefáradtam.
Kérdeztem a minap magamtól, hogy:-" te, mint egy úgynevezett paranoid szemét, képes lennél-e egy hetet egyhuzamban, ugyanolyan kedélyállapotban létezni?"
Nem válaszoltam. Unom saját magam. Ezek a költői kérdések, oly szépen összegyültek, az amúgyis szétszelektált agyamban, hogy inkább hagyom hülni őket, mint hogy újra felbolygassam.
Ma szétsütött a nap, egyedül voltam, s elveszett minden szépérzékem, néhány órára, míg kiolvastam egy könyvet. Azt is rettentően untam.
Nem csinálnék már semmit újra, amit eddig intéztem, ebben a fortélyos és groteszk, kialakult történelmemben.Egy napot sem írnék újra, egy percet sem hoznék vissza. Ideje lenne tovább élni. Túladagoltam magamban a múltat, és nem hagyja remélni a jövőt. Már alig élem a jelent.
Hogy tudnám szeretni magam, ha kikészít a saját hozzáállásom? Kétségbe vonom azt is, ami épp akkor minden lehetőségem, s nézem ahogy nyomom magam egyre mélyebbre, s kérdezgetek idiótaságokat. Amúgyis teljesen értelmetlen, és felszines minden körülöttem, miért ne maradhatna meg az az egy, amit tisztelek magamban, hogy őszinte vagyok minden sejtemhez?S bár a sejtek is néha lecserélődnek, bennem minden tiszta, s ezt is kaparom folyton kivülről, valami épp odafurakodó idióta külső szemlélet hatására.Fepofoznám magam. Ülnék le a seggemre, s szedném már rendbe azt az összekuszálódott lelkemet!
Nem hagyom magam hazudni, mégis átnézek rengeteg hibámon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!