Eltakarom szemem, hogy ne fújjon rá,
idegen szél.
Szétszaggatom eszem, hogy ne üljön rá,
zavaros rém,
ki piacként nyitja meg zugaimat...
Bátortalan szavaimnak, még kecsesebb gúny jár,
mint kimondatlan gondolatom berepdesett húrján,
a kérdezgető faliórám tokos kis rigóján,
fuldokló,elpazarolt gondolatok.
Új szakaszt kezdek verseimben,
s új rímbe kap kezem,
hogy szebb legyen, mint úgy, nyersen,
ahogy betáplál belőle a fejem.
Mégis kínos leírnom azt, hogy
milyen jó, hogy újra tavasz,
és puha hangok simítanak,
és minden szavad, ha leírtad azt,
vagy kimondtad, egyenesen a szemembe,
hogy merül ebbe a szépbe bele,
ráfektetve húrjait, képzeletemre.
Avaros még a szépem,
van rajta békanyál, ki éjjelenként hadba kiabál,
hogy eltéphesse mélyen -
kibimbódzott szépem.
De egyre nehezebb már,
tűnhetne is akár, csak még vár,
hogy hátha talál,
utat, ami rá vár, amin ő jár.
De nekem így is szédeleg a szép,
s már így is olyan elég, a kép, ami el ég,
ha rágondolok,hogy milyen merész,
s így lakom magammá, puszta ész,
kevés, ahhoz hogy megértsd,
milyen gyorsan fúj el a penész,
ha kezemhez érsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!