Tükör a hóban

Egyik szeme zöld volt, a másik barna, sötét, szinte fekete. Csak a szemébe mertem nézni, megkövültem. Elmesélte az életét, furcsa, mély hangja volt, rémisztő, mégis nyugtatott, ahogy beszélt, szépen lassan belemerültem, és elzsibbadtak a lábaim. Nem éreztem a testem, nem mertem mozdulni.
Lassan folyt végig tekintete az arcomon, miközben beszélt, tudta, hogy érdekel, amit mond, tudta, hogy ismerem, amit érez. Nem hagyta elveszni a tudatom, magára irányította minden figyelmem.
Fáztam.
Kinyújtotta felém kezét, és megsimogatta az arcom, nem akarta ,hogy féljek tőle, bár látta, hogy megijeszt, és ez ellen semmit nem tehet. Sajnálta saját magát, könnyes lett a szeme, tudta, hogy csak én érthetem meg, és csak annak lesz értelme, ha én megértem, más nem érdekelte. Megborzasztott a történet, amit mesélt. Az élete, amit fokozatosan hamvasztott porrá. A rémisztő bűnei, ami megfertőzte, s amitől távolról bűzlik a lelke. Ez félemlített meg engem is. Csúnya volt, vérfagyasztó vonások, szinte kísérteties.
Iszonyatos kínokkal küszködve harapta el utolsó mondata utolsó szavát, letörölte könnyeit.
Végigfutatta szemét az arcomon, hogy talál-e rajta valami ráncot, ami jelezné borzongásom, vagy egy mosolyt a szám szélén, amivel kigúnyolom. De én nem pillantottam.
Leesett szemhéja hirtelen, s én elvesztve szemének fagyát, kiolvadtam. Megmozdultam. A lábam nézte, betemette a hó, mezítláb voltam.
Fáztam.
Mikor újra a szemembe nézett, vörösen izzott a pupillája, s elfehéredett arca. Megijedtem. Védeni akartam magam, megütöttem tiszta erőből, és véres lett a kezem.
Eltört a tükör.