Mikor hangyát mentem a kertbe nézni,
s cipeltem a nagyítómat,
tologattam a kavicsokat,
feszült figyelemmel, bogárlesen egyszer,
mondta volt a szomszéd néni,
hogy lakott már itt előttem,
egy kislány, ezerötben.
Elmesélte a néni,
hogy tudott ő hangyát nézni,
letettem a nagyítómat,
s hallgattam. A néni szólalt:
Buta kislány volt az fiam,
nem beszéltem vele ugyan,
de egyszer véletlenül,
megláttam, hogy mibe merül,
unalmas nyári napjain.
Kicsi volt még, elég rozzant
teste pici, lába folyton roppant,
bőre fehér, nyaka vékony,
orrából kilóg a takony.
A kislány nyáron, játszani készült,
de barátja nem volt, magára kényszerült,
hangyát fogott üvegekbe,
füvet rakott nekik bele.
Nézegette a kis hangyákat,
elemezte a nagy odvas fákat,
hogy honnan indul meg az útjuk,
hogy nem fárad pici talpuk?
Nézte azt is pár nap után,
„hová döglik el minden hangyám?
hisz annyi füvet adtam nekik,
meg sem nézik, nem ízlelik.”
Gyűjtött hangyát, még egy vagonnal,
jól megtömte zöld fűmaggal,
hogy egészen biztos legyen,
hogy a fű elég éretlen.
Hisz a hangyák olyan picik,
biztos ilyen éretten már nem kedvelik.
Alig telt el néhány hónap,
a hangyák kiírtódtak,
a kertből lett nagy temető,
sírt utánuk a bús levegő.
A kislány szíve meghasadt,
hogy hangyája nem maradt,
s míg élt, a bús kisleány,
sírt, a hangya szó hallatán.
De aztán később megtanulta,
hogy mire jó egy pici morzsa,
S hogy az üveg szigetel is,
s a hangyáknak kell levegő is.
Jót kacagtam, mikor mondta,
kert oldalból lefordulva,
beleestem egy hangyabolyba.
S azon kezdtem elmélkedni:
Vajon ezek élő hangyák?
Vagy a szellemeik itt riasztják,
az olyan kislányokat,
akik nézik bolyaikat.
Megijedtem, elszaladtam,
S visszanéztem nagy komoran,
hogy a néni, hogy nevetett,
kezébe egy üveget rezegtetett.
Ő volt az, a buta kislány,
s lám az esze még mindig híján,
most is fogja a hangyákat,
s félti tőlem, biztosan,
elkergetett okosan.
Na hát nézze a hangyákat,
nekem jut egyéb állat,
s kisírt szemmel mérgesen,
elindultam, a tyúk-lesen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!