Majd hosszas, értelmetlen elmélkedés után, rájöttem, hogy a saját idióta agyam kényszerít arra, hogy egyáltalán megforduljon a fejemben bármilyen gondolat, ami érzelmeket indíthat el, vagy problémákat. Csak sétálnék, reggeltől estig, gondolatok nélkül, nézni, s nagyokat bámulni a semmibe, beülni egy szobába, s hallgatni a zajokat, vagy a csendet, sötétben, egyedül.
Vagy rálépni egy útra, s végigmenni rajta, anélkül, hogy elfáradnék, mert az agyam úgy dönt, vagy félnék, hogy ki néz rám, vagy ki szólít meg, vagy kivel találkozhatok. S ha véget ér az út, tovább taposom, s addig megyek, míg belehalok, s szépen lassan elporladok, s rám szarnak az egerek.
És miközben ezeken gondolkodom, rájövök, hogy hülye vagyok, mert épp azt csinálom, amit nem szeretnék, hagyom szállni a gondolataimat, hagyom hogy elinduljon bennem valami, amit aztán nem lehet fékezni, s olyan szinten darabokra tud tépni...
Néha, ha nagyon koncentrálok, hogy ne gondoljak semmire, vannak pillanatok, mikor hallom a fülem mellet elszálldogáló porszemek, apró koccanásait. Ezek csak nagyon rövid ideig tartanak, de pont ezért kívánom annyira, hogy szünjek meg egy kicsit, s maradjon egyedül a testem, tisztuljon ki, nyugodjon meg, s ha visszatérnék, ne fájjon semmi, ne akarjak érezni, és gondolkodni.
...Ha újratervezhetném magam, nem akarnék se ember, se állat lenni, nem akarnék élni, sem halott lenni, nem kívánok semmit, nem vágyom semmire, kényszertelen lennék, testtelen, és lélektelen, léteznék, mint egy erő, vagy valami transzcendens eszmei árnyék . De nem tervezhetem át magam, természetemtől fogva társasági lény vagyok, így a remeteség sem jó ötlet. Várok, még egy kicsit, hátha saját magam megtísztíthatom káoszomat. De érezni úgyis fogok, s figyelni arra, hogy mikor veszek levegőt, s saját női testembe börtönözve, hagyom magam, hogy eluralkodjanak természetes ösztöneim, s terelgessék életem minden mozzanatát, mint valami bunkó juhokat, az érzéseim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szóld meg!