Napló. 3. Poklom

Rég nem hallottam kocogni a porszemeket, rég nem álmodoztam. Aztán rájöttem, hogy azzal, hogy nem áltatom magam álmokkal, egysíkúvá tettem az életem. Tudom, mi az, amit elérhetek, mi az, amit nem, tudom, hogy mire vagyok képes, és mire nem, s ez olyan elkeserítő. Pedig lehet, hogy mást is elérhetnék, amiről úgy gondolom, hogy nem, vagy másra is képes lehetnék, amit meg sem próbálok, s annyi mindent elronthatok, mert nem hagyom magam álmodni. Viszont van egy biztos monoton boldogság, ingerszegény élet. Kár, hogy nem erre van szükségem.
Régebb, elkezdtem írni egy regényt, a helyszín a Pokol volt. Ez a Pokol, nem olyan, mint ahogy az emberek képzelik, nem vörös, nincsenek tűzcsóvák, és nem futkorásznak bundabugyis ördögök az izzó vasvilláikkal. Minden ember lekerül, aki valaha hazudott, vagy csalt, vagy lopott, vagy elkövetett bármi piti bűnt, ugyanúgy, mint azok, akik mészároltak ezreket. Megjelennek poénból híres bűnösök is benne, de a középpontban egy lány áll, aki halála előtt soha nem ismerte be bűneit, és rettenetesen szenved, hogy jóvátegye. Ebben a pokolban, ugyanott élsz, ahol azelőtt az életedben, csak megfosztva minden bűnös dologtól, és kísértéstől. Nem tudsz hazudni, nem tudod a véleményed magadban tartani, őszinte mindenki, és kegyetlenül zúdul nyakukba minden igazság, amit eltussoltak életük folyamán.
Ez a lány szerelmes lett aztán egy nagyon bűnös fiúba, aki nem bírt szabadulni bűneitől, és a lány hamarabb feloldozván, felkerült a mennybe, ott kellett hagynia a fiút, s aztán itt elakadtam. Nem akartam megint szenvedésről írni, meg amúgy is, hogy írjam le, hogy a pokolban szerelmes, s a mennyországban szenved? Vannak benne „ördögök” is, ezek az elkövetett bűnök, akinek több bűne van, több az ördöge, s míg ezek követik őt, nem juthat át a mennybe. A lány mennybemenetelét sem tudtam már leírni, mert én azt olyan fenségesen képzeltem el, de ha próbáltam vizualizálni, már nem tudtam leírni a képeket, mert csak könnyeket láttam a szemében, mivel otthagyta szerelmét, a pokolban senyvedni.
A másik, meg hogy, hogy írhatnám le a Mennyországot? Mi az, ami jó, és minden embert boldoggá tesz? Emberek nagy részének bűnös dolgok okoznak boldogságot, többek közt nekem is, hogy lehet leírni, egy felhőtlen boldogságot, egy rózsaszín világot, ami teljesen jó?
Na, a lényeg, hogy nem álmodozom már, nem is írok, mert ahhoz is kevés vagyok, csak ilyen naplókat, néha. Félek a Mennyországtól, inkább kívánom a Poklot, ahhoz méltónak tartom magam, és ha bűn az, tényleg, mind, amit az egyház mondd, akkor én nem akarok jó lenni, maradok ilyen, amilyen vagyok, s úgy érzek, azt, amit épp akarok, amit kívánok.