Éber álom, lefestem önarcképem: szürke foltok, a fekete vízfestéken.
Elképzeltem:
Tiszta földön térdepelve, szemed nézem.
Hosszú fényben, csendben, kéken...
Furcsa látomás,
Erősebben, élesebben,
megijedtem.
Elkaptam szemem, s megremegtem.
Érzem kezed, hallom szíved,
Érintetlen.
Majd felébredtem:
Hosszú fényben szemed néztem,
és ott feküdtem: kezeden, szíveden.
Érintettem.
Érzékek szójátéka:
Szememmel csókollak,
szavammal simogatlak.
Számmal nézlek,
kezekkel beszélek.
Mégis féltlek,
és elérlek.
Két árnyalattal beszélek,
De ezer színnel szeretlek.
Parancslakó vagy.
Parancsok rabja.
Parancs a túlélésért,
az átélésért.
Parancs a mondatoknak,a szavaknak, az árulásnak.
Parancs a szerelemnek,
szívek imbolyognak,
mélyen benned.
Eltévednek,
Félve élnek.
Túl sok alvás után, bódító az ébredés. Lágy melankolikus hang suttogja fülembe, hogy tegyem vissza a fejem a párnára...csak pár percre. Engedelmeskedek. S míg játszadozom saját józanságommal, estén kapom magam.
Este van. És ülök egyedül, magányban, párnámmal sugdolózok. Majd megcsiklandoz valami zene , fel húzom hangerejét, s elveszve szipogásom hangjai, az ürességbe tűnnek.
Táncolni szeretnék, vagy énekelni, de valamit igazán jól csinálni, valahol, valamit élvezni, valamit jobban kívánni, mint az alvást.
Minden szép, és minden fájdalom,
magamba ragadt ártalom,
Hova mész?, Kinek éhezel?,
Kitől félsz?, És kit kérdezel?
Milyen más, hogy én hiszek
milyen más, hogy ha más hiszi.
Mennyivel jobb, hogyha szeretek,
mint az, ha szeret valaki.
Nekem bú,
neked káröröm,
lassú szél, puha rétözön.
Kevés lét, sok-sok kínhalál.
Hol az Isten?
Hol a láthatár?
Nem említem nevedet.
Nem elevenítem fel, egyetlen egy emléked.
Nem sétálok, ahol fogtam rég a kezedet.
Semmit nem csinálok, hogy ne halljam a szívedet.
Mégis megőrjít dübörgése.
Hova lett a fél szemem?hova lett el mindenem?
Minden szakadt, minden fáradt.
Mindenben sóhaj, és kétszínű bűnbánat.
Fázik a kezem. Fázik minden könnycseppem,
megfagyva hull államra.
Hogy takargattad a szívem...
hogy, soha ne fázzon, hogy ne féljen.
Mibe süllyedt bele minden reményem?
Csak szuszogok.
Élettelen állatok.
Tengerzaj. Hullámok.
Vizes a szemem. Megfázok.
Hiányod.
Fakó ruhás táncosok. Fekete morajok. Forró szólamok.
Szélben sírok. Hadd száradjon arcomra szíved dübörgése.
Minden bevégződik , mint a mese:
Fele igaz, fele álom, ha elhiszed, azt se bánom.
Amikor még nem láttam a színeket, nem féltem attól, hogy séta közben pocsolyába lépek. Lehet az egy gödör is, csak egy mélyedés az úton. Fekete folt.
Nem féltem, hogy kikopik bármi éles a szeretteim tekintetében. Mindenkinek ugyanolyan szürke volt a szeme. Ha szeretett, ha nem.
Amióta látom a színeket, félni kezdtem. Kikerülöm a pocsolyákat, és nagyon érzem ha valaki csillogó szemmel szeret. Azt is aki nem.
S vajon jobb az, ha félek, attól amit tudok? Vagy maradtam volna tudattalan, fakír.
Soha nem tudom eldönteni előre a jó lépéseket. Soha nem is tudtam, és zsigerből csak rosszat csináltam. Másnak is, magamnak is, szinte mindig.
Azt mondták a minap, hogy nagyon a föld alatt van az önbizalmam, és tegyek ellene. Szeressem magam, keressek magamban szépeket. Kívül is, belül is.
Megálltam a tükör előtt, mint egy rózsaszín pólós buzi a dolce&gabbana kirakat előtt, és bámultam magam. Részletesen. Lábujjkától koponyáig.
„Szép vagyok. Semmi bajom magammal. Butaság, van nekem önbizalmam, árad. Egyébként is, már egyszer megtanultam, hogy soha ne adjak más véleményére. Mit tudhat arról, hogy nekem mekkora az önbizalmam?”
Megfordultam, kiléptem az ajtón, tettem pár őszintén önbizalomtól áradó lépést, a lépcső felé, és szabályosan lehasaltam a lépcsőn. Mindez természetesnek tűnt, káromkodtam, felálltam, és mentem tovább. Későn esett le, hogy abban a pillanatban mi forgott le az agyamban.
„Szerencsétlen vagyok, tökéletlen.F*szomba! Még egy k*rva lépcsőn se tudok lemenni normálisan. Kövér vagyok, a lábaimat nem tudom tenni egymás után, akadnak össze, mert úgy megyek mint egy defektes traktor. Megint egy kék folt a lábszáramra, mert nem elég, hogy nézhetetlenül ronda, még színes is legyen.”
Sírt a lelkem. Zokogott. És én legyintve tovább cammogtam, mint egy defektes traktor.
Mert mindenkinek van önbizalma, csak próbára ne tegye.
Senkinek nincs nagy elve,
csak kihaló herélt eszméje.
Senkinek nincs nagy lelke,
csak,egyháza, sírköve.
Senkinek nincs esze,
csak papírokra vésett ismeretlenje.
Senkinek nincs szíve,
csak önző kiegészítője.
Senkinek nincs otthona,
csak a megszokott négy fala.
S kinek mi a szívügye...?
Senkinek nincs semmije.
Súrolja lábam a remegő földet.
Izzik a talpam.
Elfárad tekintetem, tűzzé lobban.
Hova szivárog vérem?
Eltévedtem magamban.
Dübörög szavamban az élet.
Most már nem félek.
Nem mozdulok, és semmi mást nem kérek.
Pirkadat,szuszogó bogarak,
messze ásítás, félő harangzuhatag.
Rám ömlő levegő hamisan sistereg.
Szememre fény nyalábok érkeznek,
de ott még mindig úszik a te fényed.
Úsznak, néha el-el révedeznek,
kérdezgetnek, feleselnek,
csókolóznak, szeretkeznek...
Majd pillanat: felnőnek,
nagy tavakban időznek.
Izzó parazsat simogat a láng,
fonalam kezemen.
Kezemen fonalam,
napom az éjjelem.
Messze virágok, közel fapapucs,
édes ébredés,
szájamon nincsen rúzs.
Lebegek ide-oda,
körforgás.
Ló-tanoda.
???
Egy csendes este vörös ájulása. Eltűnő nap, eltűnő fájdalom-bástya. Ideje lefeküdni, könnyet csak a párnába engedni.Más ne lássa.
Szétvakart érzelem. Csendes, puha álom. Ma nem félek, és tényleg, csak az ébredést várom. Nagyon várom.
Mégis, miért zümmögi tele fejem az éj? Kérdést tesz fel, és nagyon vacogtatja fogam a félsz, emellett izzadok tőle, fejem fáj, könnyemnek sosincs vége. Buta, buta este, buta hangja saját fejemnek, ki veszi el kezem, hogy ne temetkezzek bele, elbújva a világtól, messze önmagamba, ahol senki nincs, ki megszabja, meddig futhat képzeletem kifogyhatatlan zuhataga. Átkozott lettem. Jaj na, ettől féltem.
Mégis csendes most a vörös ájulása ennek a borzasztó estének.
Csendes a szívem dobogása, szokatlanul csendes, szinte megijeszt, hogy fene, még meddig élek? Élhetek-e, ilyen csendes szívvel? Ilyen nagyon fájó, kopott lefekvéssel?
Hosszú ma a szempillája a szélnek,
nagyokat pillant,
és elered délnek.
Én állok a szeme sarkában,
könnyként folyok le álmos sóhajában.
Ha elérhetne a szempillám hozzád,
s úgy simogathatna, mint a szél
egyetlen pillantással hurrikánom lennél.
Ha fújhatnék hozzád, akármilyen szellőt,
altatnálak csendben, dorombolva rajtad,
Majd kitépnék egy erdőt,
És ott állítanám fel az ablakod alatt.
Vinnék oda madarat, fújdogálnám fészkét,
hogy szerenádot énekeljen,
ha én éppen félnék...
mert megriaszt a nagy szerelmem.
Egy pici csermely folydogálna,
át a rengetegen.
Benne zúgna minden szavam,
amit neked elképzeltem.
S olyan boldog lennék, hogy rögtön belehalnék,
s halálomban is ott suhognék,
fújdogálva hozzád bújnék,
minden lombban, minden zugban,
minden apró kis mozdulatodban.
megszólalnék, minden mondatodban.
Bánatomba gubózva meresztem szemem a képernyőre. Már megint. De rég volt ilyen. Naplót akartam írni, de a kézzel való írás most túl nagy erőfeszítés nekem, s ha rácseppen egy csepp a könnyemből a lapra, agyonsajnáltatja magát. S azt meg nem szeretném. Önző dolog, mikor saját magam szánom. Így, keservembe fektetve minden szörnyű gondolatot(rátelepedve a billentyűzetre), kiseprek a lelkemből. Vagy honnan? Hova bújnak az átkozottak? Beleeszik magukat a bőröm alá, és lehetetlen fertőtleníteni utánuk. Fertőzött maradok örökre, ettől hatalmas semmitől.
De hogy magyarázhatnám magamnak, ha egyszer sejtjeimbe bujkálnak, és tényleg búba hajt a sok semmiség, a sok apró dolog, ami másnak olyan egyszerűen egy apró legyintés.
Szétmarcangolt butaságok, horrorrá keverednek az én nagyon fantáziadús elmémben. Talán ezért szeretek írni.
Fekszem a vízen. Kezemben egy üveg gin. Iszogatom, mélabúsan eresztem könnyeimet a vízbe, és tudatalatt azon gondolkodom, vajon menyire fertőzi könnyem a vizet, amibe utána majd a gyerekek fürdenek? Elmosolyodom. Legalább meleg. A kezeim kicsik, a gin kiömlik. Szerencsétlenségembe roskadok. Hol vagyok? Ki nézi miért sírok? Ki tudja mi áraszt el engem ilyen szinten borúval, ennyi rémálommal? Senki.
Veszítek folyamatosan, néha keveset, néha nagyon sokat. És mekkora feladat a hiánnyal együtt élni... . De mindenképp bizonyított, hogy ez lehetséges, egy idő után Semmi lesz a Minden, és kitöltöd Mással. De vajon az a Más megérdemli a helyét?
Parton vagyok. A nap színeket varázsol behunyt szemem héjára. Apró színes bogarak futkosnak, belegörnyedve feladatukba, hogy mosolyt csaljanak, a már nézhetetlenül savanyú arcomra. Nem lehet. Zavarnak a színek.
És ha elmenekülök sötét szobámba, semmitől nem lesz éberebb a fájdalom. Eltompul, valamibe beleálmodom. Gyilkolok, és epekedve a halált várom.
Üres vagyok. Üresen a parton, vízen, üresen ebben a semmiből készült értelmetlen világmindenségben.
Reggeli fényt akarok,
esti szürkülést,
hajnali homályt.
Régi hangokat,
vagy valami sejtelmes fuvolát...
Sírni akarok, zokogni rá a földre, ki a semmibe.
Régit akarok, poros képeket,
hosszú mosolyokat,
gyerek félelmet.
Marad a por a képeken, és gyűl szemtelenül.
Marad a semmi a lélekben,
egy pici folt a belső szervemen.
Mert az ott már nem a szívem.
Olyan finoman fáj, csendben, észrevétlen,
hogy nem ölelem lelked,
csak úgy néha, esetlen.
Fogni tudtál a kezemmel, beszélni a számmal.
Én így alszom neveddel,
sóhajt fújva, minden zárral,
kicsi szemem, kis imával.
Szikkadt macskakövek közé szorult apró tűlevél.
Esőt kér.
Mocskos zsákutcában ázott egér.
Napot kér.
Végtelen lépcsőn táncol, édes hangú denevér.
Tetőt kér.
Romlott vázú, meredt menedék,
Kezek nyúlnak feléd.
Keresvén képzelt kapujukat,
amin ki be járhat minden gondolat.
Nem kimért, nem kért.
Csak saját hangon súgott vágyat remélt.
Napot kapott. Esőt. Reményt, létet, levegőt.
Én mégsem vágyom minderre.
Szádon vennék levegőt,
kezedből ennék.
Szemeddel nézném szemedet.
Hangoddal nevetnék.
Kezedbe fúrnám eszemet,
és szépet simogatnék,
belőled szedném létemet.
Ha halnál, veled halnék.
Olyan messze van a tekintet a szemtől,
messze a kép a hangtól,
olyan közel a szíved, összemarkol.
Nézem, amit látni akarok,
s nem látom, amit hallok,
elcsúszott a szinkron,
s már össze sem állíthatom,
csak topogok, egy színes gurítókocka tetején,
s lassúzok, egy csendes Schubert, lágy ölén.
Olyan más, olyan szép, olyan közel, olyan rég...
Maradékok körülöttem. Szilánkok talán. Aprók, és szúrnak. Mérlegelhetném, hogy merre lépkedjek, hogy szilánkjaidat kerülgessem. De nem lehet. Elönti vérem az emléked.
Talán bosszút érzek, talán fájdalmat, vagy csak egyszerűen semmit. És a semmi tölti ki mindennapjaimat.
Gyűlölet. Kevéske bántódás, sértődés. Szeretet, és hatalmas félelem. Te főzted, én csak megeszem.
De nem garantálom, hogy meg is emésztem...
Engem nem érdekel,
hogy a bokámon hány pók mászik fel.
Lassan suttogom a végét a napnak,
Borzalmas kedvét, a hatalmas holdnak.
Csendben hunyom le a szemem,
ne fájjon, ne égessen: könnyem.
Betemetnek a fóbiák, kényszerré válok.
Csendes gondolkodás,melankólia
Autofóbia.
Azt mondom nincs veszély a harctéren,
s egy szál semmibe a tömegbe futok.
Aztán jajgatva lépkedve,
saját hibám vérébe megfulladok.
Ki kérte hogy áldozzatok nekem napot?
Ki kérte, hogy égessetek engem?
Ki mondta, hogy jó az, ha elesem
mert felkelésem, én érdemem.
Nem akarok felkelni.
Lentről nézem a napot.
S régi szavaim idézem:
Bolond, nagyon bolond vagyok.
Eltemetlek,éjszaka.
Beszögezem koporsódat.
Nem kell már sötétséged.
Felkelt bennem a nap.
Szúrós sugara porrá éget.
Mekkora boldogsággal égek!
Egy ecsetvonás, a kezem simul.
Egy billentyű mély utórezgése, hangod csendesedik, elhull,
apró mozaikokra bomolva belsőmbe,
s megszáll minden zegzugot,
hódit, teper, és zászlókkal tűzdel.
Sokat esik az eső, sokat, és csendben
ugyanolyan ütemben, lep el engem
lassított nevetésed utórezgése...
Gondolataim bizsergetése.
