A tükör megremeg, könnyem lepereg, és fülem mögé kerül. A nap megcsillantja fényét arcomnak néha, de senki nem tudja,hogy a könny csillogtatja. Vörös pipacsmezőkön jár az eszem, beleborzad néhány testrészem, és hagyom, hogy vágyam, csendben elenyésszen.
Van egy pillangó-faj, amelyik miután kikelt gubójából, alig egy hetet él, és elpusztul, táplálkozik, szaporodik, majd eltűnik, és hátrahagyja szépségét, arra, akinek tovább adta. Nem panaszkodik.
Az emberek rengeteget élnek, túl sokat, mégis panaszkodnak, életük minden napján valamiért, és folyamatosan félnek a haláltól. Siratják a halált. Siratják azt is aki meghal. Pedig szerintem egyértelmű, hogy valami sokkal szebb van a halál után. És az élet, amit az ember a földön él, csak arra van, hogy megmutassa szépségét, továbbadja, majd eltünjön.
Az ész, ami arra készteti az embert, hogy folyamatosan többet hozzon ki abból, ami eredetileg megadatott neki. És folyamatosan többet akar tudni. Miért nem esik le senkinek, hogy minél szebbé akarják tenni a földi életet, minél egyszerűbbnek annál elcseszetebb lesz? Régen, nem volt ennyi gond, ennyi panasz, ennyi öngyilkosság, és nem fedett minden embert védőburok, ami mögé berejtőzik, és játszik a saját érzelmeivel, hogy „meg ne bántódjon”, csak mert őszinte.
Nem sírtak naponta mert nem írtak vissza az smseikre, vagy nem bökték vissza facebookon, vagy mert a pasija a tüctücbe részegen egy másik csaj ölébe kötött ki. Divat lett, a kevés gyerek, és a válás. A házasság lassan szégyenné válik, és semmit nem hagytak abból, amit az ember annak idején, igazán élvezett, őszintén.
Nincsenek kézzel írott levelek, nincsenek hatalmas bálok, nagy báli ruhákkal, amiért hónapokig izgulhattak.
Nincsenek fonók, ahol leejtheted a zsebkendőd, hogy megnézd, az a fiú adja-e vissza akit szeretsz. Esti séták, naplementék, lassú hetek, amikor egyetlen egy gondolaton addig merenghettél amíg akartál, nem szólt közbe ezer más, amiről muszáj gondolkodni, ha akarsz, ha nem.
A pillangók nyugodtak. Akkor is nyugodtan röpködnek, amikor halálukon vannak. Mert nem ismernek minden szart, ami körülveszi őket.
Néha belegondolok, milyen is lenne, ha születésemkor, már kikerültem volna ebből a fertőzésből. Ha tisztán élhettem volna le az életem. Valahol messze, távol a civilizációtól. Ez a kép, mindig felvidít: Egy erdő, érintetlen. Magas fákkal, közepében egy nagyon apró patak, tiszta ivó-vízzel. A patak partján, apró faház, pirospöttyös függönnyel. Kiülök a patakpartra, hagyom hogy mossa a lábam a víz, és hatalmasat szippantok a levegőből, és átjárja az agyam ezerféle szép, mert nem ismerném a tudományt, nem ismerném a génmutációs pókokat. Nem tudnám mi az, hogy betegség, nem félnék a sötéttől, nem riasztana semmilyen rémtörténet, nem álmodnék rosszakat, mert nem lenne az agyamban semmi fiktív elrettentő kép, csak az ami puszta, egyszerű, tiszta, és valóságos, eredeti, és őszinte. Nem ismerném a fájdalmat, csak a fizikait. Ha meg egyszer meghalnék, nem azzal a tudattal hunynám le a szemem, hogy jaj, mi lesz most velem, hanem elaludnék, csendben, mosollyal az arcomon, és úgy érezném, megtettem, amit megtehettem, mert nem feszítene mindenféle felelősség, és bizonyítási vágy.
Néha elkap az a tiszta őszinte érzés, s néha az is sikerül, hogy első ösztönös gondolataimat megtartsam, még mielőtt túlkomplikálnék mindent. S olyankor akkora sikerélményem van, és olyan embernek érzem magam.
Lehet, hogy nem adnék fel mindent amit tudok, csak hogy pillangó lehessek, de az biztos, hogy szívesebben élnék néha csak egy hetet, de azt felhőtlenül boldogan, mint végigkínlódni egy életet, úgy, hogy tudom, soha nem lesz igazán értelme semminek.
Nem szeretem a rádiót, mert monoton, és táblázatos, nem szeretem a papokat, mert csalnak, ami gyalázatos.
Nem szeretem a felhőket, mert takarják a napot,nem szeretem a szavakat, mert kimondják, amit nem akarok.
Nem szeretem a sót, mert finommá teszi az ételt, nem szeretem a napokat, mert kihozzák a hetet.
Nem szeretek aludni, mert eltelik az idő, nem szeretek olvasni, mert gyűlik bennem a kiírható erő.
Nem szeretek szeretni, mert belém ég a vérem, ami hirtelen pezsdülésében, már nincsen hova érjen.
Nem szeretek félni, mert megsebzi az éjjelem, amit egyébként, olyan nagy szenvedéllyel szerettem.
Nem szeretem a csillagokat, mert kápráztatják a szemem, s káprázatomban, elalszik az igazi értelem, süket tekintetemben.
Nem szeretem a barátokat, mert csalódnom kell bennük, nem szeretem a jutalmakat, mert vért izzadok értük.
Nem szeretem a facebookot, nem szeretem internetet, nem szeretem a gépeket, nem szeretek semmit, amit az ember utólag kiképezett, nem szeretem a virágokat, nem szeretem az évszakokat, nem szeretem, hogy a gyújtóból gyorsan kifogy az üzemanyag.
Gyűlölöm az iróniát, gyűlölöm a hazugságot, gyűlölöm az ember lelke mélyén rothadó, kimondatlan titokzatosságot.
Gyűlölöm az esőt, mert lemossa a könnyem, gyűlölöm az erdőt, mert oxigént ad mindennek, amit gyűlölök, s valaha gyülőltem.
Gyűlölöm, hogy gyűlölöm azt is amit nem szeretek. Gyűlölöm, hogy gyűlölettel, ennyi sort, egy perc alatt betölthetek.
Nekem mindig fájt, ha arra gondoltam, hogy egyszer felnövök. Úgy igazán.
Sokkal magasabb nem lettem, mint akkor, talán nem is változtam olyan sokat külsőre, de kicserélődött bennem minden, s úgy érzem, nagy része nem a jobbik verzióra. De, most mikor először totyogtam el az első tanár házához, hogy énekeljek neki, az osztállyal-mert elmegyek, mert itt hagyom, mert talán soha többé nem látom, (meg mert ad ingyen piát)- akkor éreztem először, hogy valami felnőtt bennem. Gondolkodtam utána sokat az okokon, hogy mi váltotta ki belőlem, ezt az iszonyú erős érzést, de azt hiszem még nem jöttem rá. Talán az, hogy tele vagyok idegesítő és homályos jövőképekkel, és tudom rendszerezni őket, és el tudom pakolni, akkor ha épp nincs szükségem rá, nem nyomják folyton, minden percben az agyam. Régen nem tudtam ezt megcsinálni, pár gondolatom volt, ami jelentős, és azok folyton ott lebegtek előttem, nem hagytak tovább gondolni, vagy másképp. Most tiszta vagyok, és nyílt, és valószínű, hogy bűnösebb is, meg nem annyira naiv, de ettől függetlenül, visszasírom ezerszer a gyerekkorom.
Hiánnyal töltődök fel minden nap, minden órában egy kicsivel többel, mert lassan érzem, ahogy kicsúszik a kezemből a póráz, ami a stabil földhöz köt, lassan magamra maradok, a szennyes, őrült, és veszélyes földgolyón.
Nem lesznek felmérők, hogy izguljak értük, és az legyen a legnagyobb problémám, nem lesznek tanárok, akik szidjanak, és védjenek, nem lesznek barátok, csak páran, akik körülvesznek, nem lesz több fejetlen buli(mert, na, ha akarunk ha nem, komolyodunk), és nem lesz soha többé már annyi mosoly bennem, mint az elmúlt, 18 évben, talán összesen nem lesz annyi az egész hátralévő életemben.
A szerelem se lesz már soha olyan naiv, és gondtalan, mint az első/k, nem fogok soha többé úgy bízni, mint akkor, mikor még hittem, hogy minden szép lehet, csak akarnom kell.
Nem fogok soha többé úgy hinni, mint gyerekként, mikor lefekvés előtt istennel beszélgettem, s könnyes szemmel kértem, hogy küldjön nekem egy olyan kis glóriát, mint ami az angyalkáinak van, mert hosszú a hajam, és szerintem jól állna..., vagy amikor a templomban minden képre azt hittem, hogy olyan még csak a mennyországban van, s ha beléptem, azt hittem, hogy ott minden szeplőtlen, hogy a színek is istentől vannak, hogy ha ott bent vagyok, kint megáll a világ, s csak az számít, semmi más. Soha nem fogok már hinni benne igazán.
Nem lesznek hatalmas dobbanások a szívemben, ha játszhatok valakivel, vagy ha játszani akar velem valaki, nem találok már soha semmit olyan érdekesnek, mint akkor, mikor mindig valami új az utamba állt.
Soha nem leszek már igazán boldog, csak ócska másolata leszek a kicsi önmagamnak, az őszintének, aki néha még sír bennem, de már teljesen védtelen.
És ez fut le gyorsan a szemem előtt mikor éneklem, hogy „Nos habebit humus ”(véget ér sok álmunk), és hirtelen égni kezd bennem minden, s viszket minden porcikám, mert nem, még nem akarom, maradnék, de tudom, hogy úgyis el fogok menni, és a legrosszabb, hogy fogalmam sincs hová.
Tudja a fene, hogyan is szokták ezt csinálni, én azt tudom, hogy itt ez a könyv, bele írni lehet, azt írja rajta hogy panasz. Nekem panaszom az volna!
Panaszkodnék az életemről, de nem lenne elég hozzá ez a pár kopott papírlap, így csak annyit írnék...miért hagytátok, hogy megszülessek? Miért mondtátok hogy éljek? Miért engedtétek, hogy szeressek? És legvégül, miért kértétek, hogy ezeket mind, teljes testemmel, lelkemmel, megéljem?
Most csak úgy sínylődök, mindig, új, meg új okot kapva arra, hogy van itt értelme létezni. De aztán mindig ott kötök ki, hogy nem baj, más is végigcsinálja, nekem is menni fog. De megéri így leélni az életet? Megéri ezért hagyni lebegni magamban a lelkemet? Mert szegény csak nyomorog, s éhezik folyton, s nekem már nem jut, csak könny, s szabadság helyett, korom, ami befeketíti minden kicsi mosolyom, amitől úgy érzem, talán lenne okom. Okom mire? Lehetetlen. Ezzel panaszom lezárom, remélem tudomásul vették, választ nem várok, csak változást, vagy egy okot. Hogy mire? Az döntsék el, légy szíves maguk.
Vannak ezek a problémák... benned van és nem ismered fel,s hagyod hogy úrrá legyen rajtad. Vagy nincs is benned semmi, csak hiányzik a csavar a feltűnően nyugodt életedből, s bele kell mászni feltétlenül. Ismerős mindenkinek, mert létezik-e ember problémák nélkül? Vagy létezik-e perc az ember életében mikor nem nyomja az agyát valami frusztráló selejt gondolat? Ezek költői kérdések, mégis tudjuk rá a választ.
Naplóm, egy régi bejegyzésében találtam egy érdekes mondatot: „úgy döntöttem nem leszek ember, mert ami emberi az mind kopott, s néha közelebb állnak hozzám az állati ösztönök, mint az agyonkomplikált világi törvények, és íratlan szabályok.”
S most saját magam szórakoztattam el, a múltbeli gondolataimmal. Meglepően tisztán láttam akkor. Nem mintha most nem lennék tiszta, csak zavaros bennem minden, így, hogy egy egészen új, vakítóan fehér lapra kezdtem írni az életem, s félek hogy elírok valamit, vagy foltot ejtek rajta.
Szeretem a napokat, amiket megélek, szeretek minden szót amit kimondok, szeretem azt is, hogy néha butaságokon jár az eszem ha sétálok hazafele s elmerengek, s olyankor elmosolyodok, hogy egyetlen gondolatom sem tud igazán negatív lenni már. S ezeket a butaságokat is szeretem, a hibáimat, amiket elkövetek, s azt is szeretem ahogy rágom magam rajta, míg észre nem veszem, milyen jót okultam. Szeretem, hogy nem tanulok, de még így is meg tudom nyugtatni magam ész-érvekkel, hogy okos vagyok, tudok, és fölösleges , hogy mellőzhető dolgokkal töltsem meg a kincset érő agyamat.
Ha elalszom, és gyors készülődésemben felforgatom az egész szobám, majd átúszom a ruharengetegen, és elkésem a buszt, aztán nagyokat káromkodok magamban a buszmegálló sarkán, olyankor is az van bennem, hogy szeretem, hogy fel tudtam kelni, hogy felöltözhettem, és elindulhattam. Tulajdonképpen átszerettem az életem, mégis ha visszanézek, azt látom, hogy agyongyötörtem magam indokolatlan kínokkal, értelmetlen agyalásokkal, és cselezésekkel.
S szeretem, hogy megszabadíthattam magam tőlük, s ha néha el is kap a rosszkedv, csak pillanatok kérdése, hogy eszembe juttassam magammal, hogy mennyi mindent szeretek, s mennyi időt elpazarolok arra, hogy csavargatom lefele a szám...ilyenkor rögtön átjár valami édes bizsergés, s kiszed minden mély búbánatból, ha elég erősen koncentrálok.(na. Ezt is szeretem!)
S örülök, hogy van nekem, a „Debilem”, aki akkor is boldoggá tesz, ha épp hülye, vagy szomorú, vagy idegesítően zavart elméjű. S szeretem, hogy akkor foghatom meg a kezét, amikor akarom, s elvehetek az ő rosszkedvéből, s problémáiból, ha akarok, s azon is mosolygok néha, mert olyan szép, hogy csünghet az új lapom fejlécén a neve, és egy egész új világba sétálok, néha, ha ellep a tekintete.
S akkor így ezeket összegezve, kérdem én magamtól: -Megéri hajkurászni a folyamatos mizériát?
Van valami földöntúli az éjszakában. Eltűnik a fény, megszűnnek a zajok, kikapcsolnak a gépek, az emberek.
Vagy félek, ha kilépek az ajtón, vagy olyan őrülten vonz magába a mély sötét, hogy úgy érzem, elsüllyedek benne. Lassabbak a lépteim éjszaka, lassabban szuszogok, feltűnnek a zajok. Szebbek a gondolataim is. Nem feltétlenül jó kedvűek, de tisztábbak, érzékibbek, kifinomultabbak, és néha sokkal veszélyesebbek. Más a ritmusa a szívemnek.
Leültem a patak partra. Hideg volt a föld, és nedves még a tegnapi esőtől. Már kerülgetett a félelem, a lázas csend miatt(s a patak csobogása is, valami horror jelenet háttérzenéjére emlékeztetett )de szépen lecsillapítottam magamban. Tágra nyíltak a szemeim, szinte éreztem ahogy feszülnek. Nem féltem bámulni a szikrázó feketét. Megszilárdultam, úgy éreztem semmi nem vesz rá arra, hogy megmozduljak, vagy egy kicsit mélyebb levegőt vegyek. Puha volt minden körülöttem, olyan újszülött, selymes. Nagyon ritkán pillantottam, mert semmi nem zavart, csak néha éreztem úgy, hogy csiklint a sötét, elmosolyodtam, de mozdulatlan.
Aztán hatalmas vágyat éreztem az iránt, hogy megsimogassam a sötétség szélét, s bár tudtam hogy sose kapom meg, idegesen pásztáztam a semmit,nyitogattam a szemem, koncentráltam, már könnyeztem, nagy igyekezetemben, hogy hátha meglátom valahol a szélét, ami elválasztja a fénytől, valamit ami konkrétan sötét, amiben nem benne ülök, hanem kívülről csodálhatnám, akár hozzá is szólhatnék, talán alakot is ölthetne. Eljátszadoztam a gondolattal, s míg az éjszakának udvaroltam, kapargattam a homokot a lábam alatt, s hagytam, hogy beleérjen a hajam a sárba, majd lassan, én is belefeküdtem, s kínosan jó érzés volt. Sáros lettem, vizes, és fáztam. Mégsem tudtam otthagyni a sötétet. Beszívtam a patak keserű-friss illatát, teljesen megtöltődtem vele. Úgy éreztem magam, mint a szűz menyasszony a nászéjszakáján. Félénken simultam a sárhoz, s hagytam hogy átjárjon egészen, szinte kívántam, hogy betemessen.
Lassan szitálni kezdett az eső, az elején észrevétlenül, csak a vízben vettem észre, apró köröcskéket, s elszórakoztatták a kábult képzeletem, míg a sárban fetrengtem. Majd zuhogni kezdett. Meleg, tavaszi zápor. Egybefolytam a patakkal, már teljesen a vízben feküdtem, már nem fáztam, nem is féltem, egy kicsit sem.
Aztán elsuhant egy kocsi, fent, az úton, s megzavarta minden érzékem. Nem volt kedvem visszaringatni magam a sötét ölébe. Felálltam, hagytam még egy kicsit a pataknak, hogy lesímítsa a sárt a kezeimről, s remegve hazafutottam. S mire lemostam itthon mindent magamról, kivilágosodott, a kakas idegesítően kukorékolt, s nyüzsögni kezdett minden. Mintha álmodtam volna. Mintha csak én tudnám, hogy van a napnak egy egész más oldala. Egy őszinte éjszaka. De nem veszi észre igazán senki, mert félnek az őszinteségtől az emberek. Pedig a sötétség sosem hazudik, legfennebb eltakarja szemed elől, amit nem akarsz látni.
Mosolyogva gondoltam vissza, arra az első éjszakára, mikor magamévá tettem a sötétet, s vele minden szépet. Mikor hagytam a sárnak, hogy elfedjen, s a víznek, hogy elérjen. De az is lehet, hogy csak álmodtam, és eltúlzom az egészet. Mégis, beleremegek, ha eszembe jutnak, ezek az emlékek.
Fékezi, kilengését hajának a szél, hogy arcon ne csapjon vele hirtelen. Én állok, s nézem, hogy kínlódik, kerülget, hogy el ne érjen. Messziről fúj, s messze tart. Én állok egy helyben, s nem kívánok messzebb menni. Csendesen szitál el fülem mellet egy porfelhő, zizzenésére kiráz a hideg, s libabőrös leszek. Szemeim úsznak a fényben, s testem árnyékban is napozik, kezem mindig ér valamit, s az eszem a mélyben, alkuszik a szívemmel, hogy adjon még helyet, ha mást nem is érhet el. Remeg a szám a mosolytól, amit próbálok megállítani, bár egy percre, hogy komolyságot vigyek, mély, elmélkedő tekintetembe. De nem tud, elhalkulni féktelen mosolyom, ott remeg számon, folyton, s arcomba nyomja melegét, hogy csattan szét erem a pezsgéstől, ha lehunyom szemem, s elképzelem, ahogy kezed hozzám ér, s szétfeszíti minden képzeletem, az ahogyan akkor ver a szívem s hasítja át testem minden szegletét!
S féretéve ezeket az agyonkomplikált sorokat...
Ma kimentem, kiálltam a mezőre, nyitott szemmel bámultam napot. S mint a villám csapott bele tudatomba a tény, hogy basszameg, de Boldog vagyok!Miattad.
Átlagos nap, unalmas órák, unalmas percek, unalmas gondolatok. Két óra, és éhes vagyok. Nem szeretek egyedül lakni, mégsem tudnék most elviselni semmilyen társaságot, max. egy takarítónőjét, azt kibírnám, ha legalább szűk ösvényt csinálna a kijáratig.
Szomorúan tudattam saját magammal, hogy ha enni akarok, el kell mennem vásárolni, és úgy egy órát még ültem a fotelben, kényelmesen, tátott szájjal merengtem valami értelmetlen kimondatlan gondolaton. Aztán felöltöztem, lassan kiszámított mozdulatokkal, hogy egészen biztos legyen, hogy semmit nem mozdulok pluszba. Miért is tenném?
Levánszorogtam a lépcsőkön s eltakarva arcom, egy gyenge sállal, nekiindultam, egyenesen az üzletnek, látni se akartam a világot magam körül, csak a földet bámultam.
Úgy a második sarok környékén elgáncsolta a tekintetem egy pénztárca, az oszlop tövénél. Felvettem, elegáns pénztárca volt,fekete, valami más nyelvű arany gravírozással az oldalán. Férfié lehetett. Szétnéztem, hogy látja e, vagy keresi-e valaki, de senki nem volt a környéken. Nem volt benne pénz, nem voltak benne iratok, csak egy papír összehajtogatva egészen picibe és beszúrva az oldalába, mintha rejtegetni akarná valaki. Nem mertem rögtön elolvasni, elpakoltam a pénztárcát, felgyorsítottam lépteim, vásároltam, és rohantam haza.
Mikor elolvastam, mit ír a papíron, nem sokat merengtem, kicsit megállt a szívem, majd újraindult, és másfele keringett bennem a vér. Esett. Nekidőltem az ablaknak, hozzá nyomtam az arcom, mert égetett belül, s az ablak jéghideg volt. Nem láttam már ki, párás lett leheletemtől az egész, s gyorsabban folytak könnyeim, mint kint az esőcseppek.
***
Elindultam utána. Ordítottam, a félelemtől, hogy nem látom talán már. A gép indulás előtt állt, én a bejáratnál kaptam el utoljára tekintetét. Engem nem engedtek tovább. Még izzottak szemében a könnyek. Elestem, megszédültem, s nem láttam már, csak néztem. Néztem a néma sötétséget, amiben élek, s csúsztatva lábaimat egymás után kiléptem az ajtón. Nem akartam, a könnyeit látni utoljára. Ott volt a kezemben, a pénztárca, amit kaptam tőle, belegyúrtam a levelet, és eldobtam valahol, útközben, nem akartam, hogy valaha is el keljen olvasnom még.
Egy napot virrasztottam, csendben, szótlanul, nem tudtam érzelmeket kimutatni, már saját magamnak sem. Többet egy könnyet sem ejtettem. Esett az eső, az ablakhoz sétáltam, hogy lássam milyen mikor az égnek is fáj. Kinyitottam az ablakot, és hagytam hogy verje az eső a fejem, talán akkor, kicsal néhány könnycseppet is belőlem, mert nem venném észre, ha lemosná az eső.
A túlsó oldalon furcsán párásodott be az ablak valaki szuszogására, majd kinyílt, s egy halk ordítás veszett bele a semmibe. Súgott valamit az ablaknak, s az ritmusra húzta össze s engedte ki páráját, szótlan tűrte, a szavakat. Zuhogott az eső. S csendesebb volt minden, nem volt még ilyen csend bennem, azóta, mióta megszülettem.
*
...Mert nem tudnám én úgy leírni, milyen az, ha belém hal a szerelem, s nem vehetem ki hulláját magamból, őriznem kell, míg elporlad, s éreznem nap mint nap , ahogy rohad, s marja a lelkem kíméletlenül. De, ha valakinek sikerül leírnia, azt soha, soha senkinek nem szabad elolvasnia.
Milyen farcs a dallama szélnek, ráénekelném eszem ha tehetném, hogy érezhessen szebbet, mint én, hogy saját esztelenségével, mit átélt,s vele szétfújta a földet... mégis csupán érdek, mit elért.
Csak odébb fúj, nesztelenül, s felordít vad áhítattal, hogy kapaszkodjon bele a kín, hogy verje vérré szemét, ezzel a végeláthatatlan fájdalommal.
Borítja lelkét bőröm redőire, eretnek mágia, minden fénye, mi beleőröl szemem mélyébe, s ki nem ássa magát onnan.
Felhalmozza minden mérgét, s rám fekteti nehéz szemét, s beburkózom szempilláiba.
Csak állok előtted meztelenül, s öntöd rám vétked, szemtelenül, hogy belehaljak, őrültségedbe, Hold.
Hagyjad hogy simogassam, láthatatlan aurád, kérjed, hogy úgy szeressem, kérjed, hogy feddhetetlen szerelmesen oldozzam rád bűnömet, Hold.
Hogy lehet ilyen perverz vágyad, hogy kinevessed, könnyes lázam,amivel imádlak, éjjel téged, amivel belehalok, ha kéred, minden mozzanatodba, Hold.
Meséled az életedet, hogy mit tettél kegyetlenné, hogy mi vért tettél fertőzötté, egyetlen utadon, te Hold!
Hogy éred el, hogy én mégis mindig, szenvedéllyel könnyezzelek, hogy bírod, mégis, hogy egyszerűen vérezzek el előtted, hogy bírod, ezt így szeretni, hogy belém hajolsz, s neveted a kínomat, szétszaggatod vágyaimat, s magad köré dobod, s úszol bennük, mint valami kéjes őrült, saját vagyonában.
Hagyjad, hogy rádörgölőzzek, eszeveszett szerelemmel, fejetlen félelemmel, a fényed minden pillantására. Hagyjad, hogy kín szeretve, mint a farkas, szétüvöltse lelkem a bosszúját, hatalmas villanásodba, Hold.
Kérnéd-e még tőlem hogy kibontsam a hajam, holdfényedben, hogy ráfeküdjek, csak úgy, szelíden, hogy ne fázzon védtelen testem, fényed káprázatában,bűbájod pókhálójában, te széttaposott, lelketlen, Hold!?
Nem kéred, mert már félsz engem, hogy mit áldozok érted, mégis mint naiv véletlen, éjjel egyetlen sóhajommal, reszkető hangommal, hogy ordítom szét a fényed, hogy beleroppan rettegésed, mint valami gyászdal.
Nézzed, ahogy beléd halok, ahogy rád terülve, elalszok, álmatlanul, izzatlanul , hogy repítesz a pokolba, halálomban bolyongva, fesztelen,s a porod rámzúdúl, s te így is imádsz, Hold.
Kaparod a sebem hegét, hagyod, hogy vér, mi eléd csordul, megsemmisítse lángjaidat, Hold... S én leülök a fényed kövén elterülő szó-küszöbén, kikínzott vallomásomba, hogy úgy bízok, látatlanul, hogy rád terítem gondtalanul, minden szuszogásomat.
Elárasztasz nyugalommal, betetőzöl hatalommal, nekem adod, a végén mindened, csak ne hagyjad, hogy felébredjek...
Csak egy fóbia, a remegésem, ne ijedj, hogy elkésem, harmonikus átlebbenésedet, a túlvilágra, beterítesz nirvánába...
Kényszeres pánik, rémület, iszony...egyszerre dalol fülembe, halkan, egy síkon, s én mégis mosolygok elérhetetlenségedre. Ez már boszorkányság, tudod te, hol imádkozom hozzád, úgy hull fejem vállamra, könnyeimmel ittatva, hogy nem bírom nyitva tartani kezeimet, hogy kérjem még ölelésed, olyan esetlenül, hogy mindjárt belesajdul saját szívem, kiszolgáltatott lelkem látván, ami még ígyis örül, hogy így legalább fényedre ül, Hold!
Szomjazom, nagyon szárad a szám, kínlódom, mindjárt, belém csap a villám, mert te küldöd őt felém, mert nem bírod elviselni, szerelmedet, mit én kértem, s te éjjeledet, rám áldozván, szememmel szeretkezve hajnallá tetted fényeidet. Én sem akarom a zajt, még ölelném, kínzó csendedet, mégis, lassan ébredek, s te sikítasz , hogy merre révedek, hogy hogy nem tévedek, csak a te sikongásodba. Tűnj el! Szaladj a semmidbe, ártatlan... Sírnom kéne mégis, most fog kézen a félelem...
